Új karmester, új távlatok - A Pannon Filharmonikusok hangversenye a MűPában

2011. március 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Komlósi Ildikó – ének
Vez.: Bogányi Tibor

WEBERN: Passacaglia, Op.1
MAHLER: Gyermekgyászdalok (Kindertotenlieder)
DOHNÁNYI: II. (E-dúr) szimfónia, Op.40

*

Érdemes volt várni ezzel a beszámolóval, mert így utólag sok mindent lát tisztábban az ember. Egyébként is érdekes hangverseny volt, de az azóta befutott hírek talán még fontosabbá tették.

Időközben Pécsett sajtótájékoztatón jelentették be, hogy újabb öt évvel – immáron harmadszor – hosszabbították meg a menedzser-igazgató, Horváth Zsolt megbízatását. Ezt a posztot megtartani Tollertől Páváig, nem akármilyen eredmény. Horváth Zsolt az elmúlt tíz évben komoly érdemeket szerzett a Pannon Filharmonikusok felemelkedésében, és úgy tűnik, a menet még nem ért véget. Azzal, hogy az együttes az új pécsi hangversenyteremben, a Kodály Központban lett rezidens zenekar, alighanem további energiák fognak felszabadulni. Bizonyára nem csupán fizikai könnyebbséget jelent majd, hanem művészileg is inspiráló lesz a méltó környezet.

Mi viszont – akik a zenekar barátainak tartjuk magunkat – mégsem voltunk teljesen nyugodtak. Abban ugyanis, hogy az együttes képes volt hosszú évek alatt ilyen sikereket elérni, legnagyobb szerepe mégiscsak Hamar Zsoltnak volt. Az ő nem teljesen váratlan távozása után úgy tűnt, helyettesítését nem sikerült kielégítően megoldani.

Peskó Zoltán nagyszerű muzsikus és egyébként is szeretetreméltó ember. Nem kételkedtünk abban, hogy a repertoáron gyakrabban szereplő, jól ismert művekről is tud majd újat mondani és nagyon szép pillanatokat fog szerezni nekünk, de attól azért tartottunk, hogy a zenekart hajtani, feltüzelni, a próbákon vaskézzel irányítani és kőkeményen számon kérni már nem lesz képes.

És sajnos igazunk lett. Emlékszünk egy nagyon szép Franck-szimfóniára, és nem régen hallottunk egy kifogástalan Beethoven Nyolcadikat – de a zenekar részéről tanúi lehettünk egy lassú és folyamatos lazulásnak, slamposodásnak is. Éppen az említett Beethoven előtt, az első félidő műsora volt egy olyan Schönberg hangszerelte Bach-prelúdium és fúga, ami elég szomorú pillanatképet adott az aktuális állapotokról.

Azt lehetett tudni, hogy Peskó Zoltán nem hosszú távra szerződött a Pannon Filharmonikusokhoz, a közös munka célja a pécsi „Európa Kulturális Fővárosa” projekt levezénylése – mondjuk úgy, hogy túlélése – volt. Ebben a szerepkörben végtére is sikeresnek bizonyultak, de a karmesterproblémát csak elodázni tudták, megoldani nem. Mint lehetséges utódról, Bogányi Tiborról már lehetett hallani bizonyos folyosói pletykákat, de a tárgyalásokról éppúgy keveset lehetett tudni, mint magáról a karmesterről. A Finnországban élő Bogányi a Sibelius Akadémián végzett, azóta csellistaként és karmesterként is igen rangos zenekarokkal lépett már fel – éppen csak a mi provinciális figyelmünket sikerült elkerülnie.

A már említett sajtótájékoztatón, pár nappal a hangverseny után jelentették be hivatalosan, hogy az aláírt szerződés szerint egy és három további évre Bogányi Tibor áll a Pannon Filharmonikusok élén.

A hangversenyt megelőző, fokozott érdeklődés tehát eleve várható volt, de azt hiszem, én pusztán már a műsor miatt is igyekeztem volna ott lenni. Webern legelső számozott – tehát fiatalkori – műve, a Passacaglia, nagyon sűrű, bonyolultan sokszínű, expresszionista kompozíció. Nagyon szeretem, igaz, egy régebbi felvételen volt módom megismerni, márpedig a Karajan dirigálta Berliniek összjátéka legendásan kiérlelt volt akkoriban. Egy kissé aggódtam is, hiszen a nemrégiben hallott – és némileg hasonló hangvételű – Schönberg-átirat emléke még túl élénken él bennem...

Na és a Dohnányi-szimfónia? Ismét egy rendkívül ritkán, gyakorlatilag soha műsorra nem tűzött, mégis nevezetes darab. Hogy az átkosban nem adták elő az emigrált szerző műveit, arra legalább van magyarázat. De hogy manapság miért nem szerepel repertoáron, arra se indok, se mentség.

Néhány tudálékos talán negyvenötben már idejétmúltnak érezhette ezt a (még csak nem is poszt-) romantikus szimfóniát. Valóban döbbenetes, hogy az 1908-as Webern mennyivel modernebb a Dohnányi-műnél, mégis, hosszú évtizedek, korok, generációk és stílusok távlatából már nincs túl nagy jelentősége a keletkezési dátumnak. Szellemes, jó zene ez, szívesen hallanánk sokkal többször.

Különösen ilyen előadásban. Merthogy – ne feszítsem tovább a húrt – a Pannon Filharmonikusok elég régen játszottak ilyen jól. Nem valószínű, hogy Bogányi Tibor részéről a puszta bemutatkozás is ennyire hatásos lett volna, de a többévnyi nevelő és építő munka helyett most még a puszta lelkesedés is elégnek bizonyult. Volt még differencia az egyes szólamokon belül is, és előfordult, hogy a prímek hátsó széksoraiban ülőknek még kapaszkodniuk kellett, de a kisebb pontatlanságokkal együtt is élményszerűen zenéltek.

Bogányi pontosan azt tette, amit egy jó karmesternek tennie kell. Vezetett, irányított és inspirált.

A bemutatkozás tehát kifejezetten jól sikerült, a pécsiekre érdemes lesz továbbra is komolyan odafigyelni.

A teljesség kedvérét két, kevéssé örömteli momentumról is be kell beszámolnom.

Komlósi Ildikó sajnos nem a régi formájában énekelt. Mélyebb fekvésben, halk részeknél átjött, hogy zeneiségével és tudásával semmi baj, de a magas és forte helyeken legtöbbször annyira lebegőssé és bizonytalanná vált, hogy ott már a puszta hangmagasságot sem volt könnyű megállapítani. Kár, hogy az ilyesmit rendszerint pontosan azokra a hangulati kitörésekre, érzelmi csúcspontokra tartogatják a zeneszerzők, amelyek koronát, és így értelmet adhatnának az egész dalnak.

A másik problémám nem zenei természetű, de annál inkább feszélyez.

Néha már szóvá sem tesszük a csillapíthatatlan köhögési rohamokat, legfeljebb csodálkozunk, hogy aki nem képes visszafojtani a hangos köhögést, az miért nem marad odakinn, vagy még inkább otthon? Nem csak ő gyógyulna hamarabb, de több száz ember estéjét sem tenné tönkre.

Most sokkal többet követtek el néhány kósza harákolásnál. A közönség egy sajnálatosan szignifikáns része egyszerűen modortalanul viselkedett. Már a koncert előtt észlelhető volt, hogy az a diszkrét zsibongás, ami az előtérben fogadja az érkezőt, most jó néhány decibellel volt hangosabb a szokásosnál. És a duhaj közönség odabenn, a koncert alatt sem volt figyelemmel a többiekre. Ha figyel – például a karmester nekik szánt intéseire – akkor talán észrevette volna, hogy nem biztos, hogy illik minden pillanatnyi csendben önfeledten tapsikolni, a szomszéddal megbeszélni a történteket és úgy általában zajongani.

Azt hiszem, annak a közönségnek, amelyiknek ilyen zenekara van, a figyelmességével kellene megbecsülnie azt.

Talán a zenekar és annak új-régi vezetősége számára is megszívlelendő végiggondolni, hogy ha már ilyen komoly erőket mozgósítanak a fejlődés érdekében (ahogy a sajtóval közölték, európai szintű együttessé kívánnak válni), nem lehetséges-e, hogy a nevelő és építő munkát ki kellene terjeszteni a közönségre is? Mert máskülönben előfordulhat, hogy hamarosan ők lesznek majd az akadály a további felemelkedés útjában.