Izgalmas összehasonlítások estje (Az UMZE hangversenye)

2008. január 20.
Olasz Kultúrintézet

UMZE Kamaraegyüttes
Hajnóczy Júlia, Charity Tillemann-Dick – ének
Vez.: Kocsis Zoltán

STRAVINSKY: Nyolc hangszeres miniatűr
WEBERN: Öt zenekari darab, Op.10
STRAVINSKY: Pribautki
WEBERN: Koncert, Op.24
STRAVINSKY: Szeptett
R. STRAUSS–KOCSIS: Ständchen
RAVEL–KOCSIS: Miroirs, No.5
SCHÖNBERG: Herzgewächse, Op.20
JÖRG WIDMANN: Freie Stücke

Az UMZE együttes koncertjét mindenekelőtt a rendkívül gondos és szellemes műsor-összeállítás jellemezte.

Nyitásként két, rövid tételekből álló sorozatot hallottunk. Stravinsky Nyolc miniatűrje az eredetileg (1920-21-ben) zongorára írt Les Cinq Doigts (Az öt ujj) 1962-ben meghangszerelt változata, nagyon szórakoztató kis darabok sorozata. Megvallom, előadás közben izgalmas rejtvényfejtéssel foglalkoztam: melyik kis téma, ritmikai megoldás, vagy éppen hangszerelési effektus melyik nagy, közismert Stravinsky-műből ismerős? Nem kevés rokonságot sikerült találnom...
Webern néhány évvel korábban (1911-13) készült öt zenekari darabjához tizenkilenc, korábban papírra vetett alaptémájából válogatott. Ez az öt rövid tétel (a teljes ciklus előadási ideje nem egészen öt perc) alapvetően más világba vezeti el a hallgatót: a zenei koncentráció, a sűrítés aligha felülmúlható példáját adja. A nagyon szép előadáson belül is kiemelkedett a harmadik darab ihletett tolmácsolása.

Stravinsky Bolond mondókái (Pribautki) amolyan pihenőként szolgáltak, a szólista Hajnóczy Júlia szemlátomást nagy élvezettel adta elő a vidám kis dalokat.

Ezt követően ismét egy Stravinsky–Webern párosítás következett. Az 1934-ben keletkezett Webern-művet és Stravinsky 1953-as darabját több dolog is összekapcsolja: a közel azonos létszámú előadói apparátus (9, illetve 7 muzsikus), mindkét kompozíció háromtételessége, és – nem utolsósorban – az a tény, hogy Stravinsky éppen a Szeptettben alkalmazta először a szeriális technikát, amelynek kidolgozása Webern nevéhez fűződik.

A Szeptett hallgatása közben ismét ráébredhettünk: Stravinsky zsenialitásának egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy stílusváltásai közepette is mindig, minden darabja tisztán megőrzi a szerzőre jellemző egyéni hangot. Akár korai, „orosz”, akár „neoklasszicista”, akár késői, „részben szeriális” darabjait hallgatjuk, néhány hang után nyilvánvaló, hogy ki a komponista.
Webern Koncertje azonban, amely közel húsz évvel korábban keletkezett, ezen az estén mégis korszerűbb, jelentősebb, koncentráltabb alkotásnak tűnt – nem utolsósorban a Szeptett középső tételének terjengőssége miatt.

A szünet után először felhangzó három alkotás mintha egyetlen kompozíció három tétele lett volna. A Richard Strauss-dalt és Ravel Miroirs zongoraciklusának 5. darabját (A harangok völgye) Kocsis Zoltán hangszerelte, a hangszer-összeállításban a harmadikként felhangzó Schönberg-dal eredeti kíséretéhez (hárfa, harmónium, cseleszta) igazodva. A két szélső „tételt” az amerikai Charity Tilleman-Dick énekelte – nagyon szépen.

Érdekes volt megfigyelni, hogy Schönberg világa 1911-ben mennyivel közelebb állt ahhoz, amit Strauss jelenített meg 1885-ös, Op.17-es ciklusának második dalában, mint ahhoz, amelyet tanítványa alakított ki lényegében ugyanebben az időben az Öt zenekari darabban.
A Ravel-tétel hangszerelése önmagában értelmetlen lett volna, a hárfa–harmónium–cseleszta összeállítás nem szólt érdekesebben az eredeti zongora-verziónál. Így azonban, a dalok közti intermezzóként nagyszerűen betöltötte funkcióját. Ezt a „háromtételes mű” koncepciót igazolta az is, hogy az énekesnő kinn maradt a színpadon a Ravel tétel előadása alatt. Kár, hogy nem kaptunk előzetes tájékoztatást: ne tapsoljunk „közbe”...

Ennyi régi zene (ne tessék korrigálni, a megfogalmazás „szándékos provokáció”, eddig 50–110 éves alkotásokról volt szó!) után a műsor zárásaként igazi kortárs zenét hallottunk: Jörg Widmann német zeneszerző Freie Stücke című sorozatát. A darabok a hagyományos hangszereken megszólaltatható effektusoknak szinte valamiféle katalógusát adták – jól szerkesztve, élvezhetően elrendezve. Az egész hangzás-élmény engem Penderecki korai műveinek hanghatás-kereső elemeire emlékeztetett.

A közönség tetszésnyilvánításának hatására az előadók megismételték a sorozatot lezáró 9. és 10. tételt. Az ilyen rész-ismétlések mindig kockázatosak, ritkán sikerül az első megvalósítás élményét újra elővarázsolni (nem véletlen, hogy szólisták, zenekarok általában inkább játszanak önálló ráadásdarabokat). Ezúttal, szerencsénkre, az ellenkező eset történt: a mű legmozgalmasabb, 9. tétele másodjára még ragyogóbb előadásban szólalt meg. Érezni lehetett, hogy a zenészek már megélték a sikert, nem aggódtak amiatt, hogy milyen lesz a fogadtatás, felszabadultan, nagy élvezettel játszottak. Ha szabad a kifejezést kölcsönvennem a jazz-zenészektől: igazi örömzene volt!

A szép koncertért köszönet illeti a műsor összeállítóját, valamint a ragyogó megvalósításban résztvevő karmestert, és valamennyi közreműködőt.