Isten éltesse Rév Líviát!

2006. május 17.
Zeneakadémia
Hangverseny Rév Lívia 90. születésnapja alkalmából

Szögezzük le mindjárt az elején: az életkor nem dicsőség! Mégis, mikor játszott utoljára művész a 90. születésnapján, a Zeneakadémián? Hát igen… Szóval, akkor mégis dicsőség?

Közben néhai Strém Kálmán odafönt hamiskásan kacsintva jót mosolyoghat a szakállába, ismét sikerült rápirítania a szakmára, kitalálni megint valami rá jellemzően egyedit.

Igen, Rév Lívia Párizsban élő zongoraművésznőt hazai közönsége köszönthette a nem mindennapi születésnap előestéjén, meglehetősen frappáns körülmények között. Mozart nagyszerű és cseppet sem könnyű versenyművét, a d-moll zongoraversenyt (K. 466) adták elő. A tanítványok és más ifjú zongoristák karéjában pódiumra lépő művésznőt mindenekelőtt a minisztérium helyettes államtitkára köszöntötte, aki azt követően - rendszerint hazasiető főnöke rossz szokását nem felvéve - a páholyból figyelte tovább az ünnepeltet. Rév Lívia nemes egyszerűséggel és kedves bájjal köszönte meg a kitüntetést, mondván: \"majd igyekszem megszolgálni azt\".

Majd nem sokkal később a hangszer mellé ült, és ugyanebben a tónusban folytatta. Nemes egyszerűséggel és kedves bájjal. A zenebarát a vidám, mosolygós, fehér hajú néni láttán kénytelen számolgatásba kezdeni: mióta is játszhatja ezt a művet? Hatvan, hetven, hetvenöt éve? Ennyi idő alatt mennyit formálódik egy mű? Vajon hogy futhatott neki az első tételnek (Allegro) az első alkalommal? Mert Rév Lívia most nem sokat tétovázott, finom eleganciával, de határozottan indított.

Az első hangok után már világos volt, mit jelent a zenében az a szó: tapasztalat. Erre különösen rásegített, hogy a Mozart-versenyművet megelőzően egy tanítványa Haydn-szonátával indított. A mutatós, ifjú művésznő frázisokra szabdalta szét a művet, és sűrű pedálozás közepette szinte hangonként mutatta be nekünk a sokoldalú komponista változó arcait. Mégis, mire a darab végére ért, mindebből csak egy nagy katyvasz maradt.

Rév Lívia nem fecsérelte drága energiáját efféle fárasztóan aprólékos mutatványokra, mégis, a tétel vége felé a hallgatóban valami ritka, autentikus érzés kezdett eluralkodni. Igen, valahogy így szólhatott ez Mozartnál!

Az egyik leghíresebb Mozart-lassútétel (Romanze) a maga végtelen természetességével hatott. A zongora nem akart másokénál csilingelőbben szólni, mi több, a szokásosnál jóval kevesebb érzelgősséget fedezhettünk fel. Valamiért ismét csak a \"nemes egyszerűség és kedves báj\" kifejezés tolakszik előtérbe. Rév Lívia nem szereti a gömbölyű formákat, inkább az egyenes, tiszta és átlátható gondolatok, az egyenes, tiszta és átlátható zongorázás híve. Nem hangokból építkezik, még csak nem is frázisokból, hanem egész tételekből.

Az utolsó tételt (Rondeau: Allegro assai) mindjárt kétszer is hallhattuk, a produkcióval némiképp elégedetlen művésznő a tapsviharra válaszul megismételte azt. Ismét kénytelen vagyok a korra apellálni. Egy gyors tétel nem akkor tökéletes, ha a hangokat addig soha nem hallott tempóban sikerül abszolválni, hanem akkor, ha a tétel vége felé megsejtjük, a komponista miféle gondolatokkal üzent a kései utódoknak.

Ehhez pedig nem elég technikával rendelkezni, érett bölcsességre is szükség van.

Az est sikerében a lelkes Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok osztoztak. Bár egy-egy szólam gazdája olykor érdemtelenül túlértékelte saját maga fontosságát, alapjaiban korrekt kísérettel járultak hozzá az ünnephez. Az együttest a megbetegedett Keller András helyett a kellően alázatos partnernek mutatkozó Ménesi Gergely irányította. Ki tudja, talán mindannyian jobban jártunk így.

Visszatérve a kezdeti tépelődésre: az életkor önmagában nem dicsőség, de a megszerzett bölcsesség az, nagyon is az.

Az Isten éltesse sokáig Rév Líviát!