Ismét londoni varázslók (A London Sinfonietta a Mini-Fesztiválon)

2011. január 29.
Fesztivál Színház

London Sinfonietta
Vez.: Baldur Brönnimann

GEORGE BENJAMIN: At First Light
TANSY DAVIES: Neon
LIGETI GYÖRGY: Kamarakoncert
BELLA MÁTÉ: Chuang Tzu's Dream
THOMAS ADÈS: Living Toys

*

Nyilván nem a véletlen műve, hogy legnagyobb koncertélményeim jelentős hányada brit zenekarokhoz fűződik. Több mint negyven éve hallottam először élvonalbeli londoni együttest, s azonnal lenyűgözött a mélyvonósok ereje, a fafúvók tisztasága, a rezek pontossága. S mindenekelőtt az a differenciált hangzás, amelyben a hangok soha nem olvadnak össze egyetlen masszává, a hatalmas zenekari darabok előadásai is mindig sok-sok szólista egymással tökéletes harmóniában lévő produkciójaként jelennek meg.

Akik nem először olvassák élménybeszámolóimat, ismerik a kortárs zene iránti vonzalmamat, az új művek megismerése iránti lankadatlan (sőt az évek előrehaladtával egyre erősödő) vágyamat. Ez a két tényező együttes megjelenése bőségesen elegendő okot adott arra, hogy fokozott várakozással tekintsek a London Sinfonietta budapesti fellépése elé. Az együttes játéka maradéktalanul megfelelt elvárásaimnak. Igazi professzionális zenészeket hallottunk, hibátlan szólókkal, pengeélesen egyidejű belépésekkel, széles dinamikával. Karmesterük, Baldur Brönnimann biztos kézzel, pózolásoktól mentesen irányított.

A koncert az 1960-ban született George Benjamin At first light című darabjával kezdődött. A Mini-Fesztivál műsorfüzete szerint a szerzőt Turner remeke, a Norham kastély, napfelkelte című festménye ihlette. Ez a tény tovább fokozta várakozásomat, Londonban járva soha nem mulasztottam el a Tate Gallery felkeresését (legalábbis a Turner-képeknek helyet adó szárnyét), s a festmény, amely előtt a leghosszabban szoktam elidőzni, az éppen a Norham kastély! Csodálatos a fények játéka, s talán ennél a képnél a legnyilvánvalóbb számomra, hogy a legkiválóbb nyomdatechnikával készült reprodukciók sem képesek megközelíteni az eredeti csodát. Úgy érzem, a mintegy húsz perces "zenekari nyomat" is, amelyet Benjamin elénk tárt, nagyon haloványra (és meglehetősen érdektelenre) sikeredett.

A fényképe alapján nagyon rokonszenves ifjú zeneszerzőnő, Tansy Davies Neon című kompozícióját - ismét a műsorfüzet szerint - a brit kritikusok "funkys elemekből épített modernista kollázs"-nak titulálták. Bevallom, egy cseppet sem vagyok otthonos a funky világában, de ha Bachnak, vagy Mozartnak szabad volt az akkori idők táncaira, popzenéire alapozva komponálniuk, miért ne szabadna Daviesnek a funky elemeihez nyúlnia? A szeptett szellemes ritmusokkal indult, ritmikai leleménye és érdes hangzásai nyomán engem leginkább Stravinsky remekére, A katona történetére emlékeztetett (érdekes, Stravinsky is hét zenészre írta a művet, és tett belé akkor divatos tangót, meg ragtime-ot), meg egy kissé talán Weill vonzóan pimasz zenéire. Ez a pozitív benyomás élt bennem, úgy a mű feléig, aztán a hatás egyre romlott, úgy éreztem, a szerző már csak önnön ötleteit ismételgette. Kár.

Ligeti György Kamarakoncertje "kilógott a sorból", hiszen a darab több mint 40 éve íródott, öt éve elhunyt szerzője már szinte klasszikusnak számít. A London Sinfonietta pontos olvasata ezúttal is emlékezetessé tette az előadást.

Bella Máté Csang mester gondolatára komponált, szólógordonkára és kamaraegyüttesre írt darabja első díjat nyert a 2009-es zeneszerzőversenyen. Most visszakerestem, mit is jegyeztem fel az akkori bemutató után: "a [...] gordonkaszóló csodálatosan szép, a zenekari kíséretet nem mindig éreztem adekvátnak". A mostani előadás után vissza kell vonnom a megjegyzés második felét. Nem tudom, hogy a kamarazenekari megvalósítás sikeredett meggyőzőbbre, vagy csupán én koncentráltam jobban, de a kínai filozófus csodálatos gondolata nyomán keltett zenei világ ezúttal teljesen meggyőző volt! A szólista mély átéléssel játszott (igazán megérdemelte volna, hogy neve megjelenjék a műsorfüzetben!), s az együttes és karmestere is mindent megtett a siker érdekében. Nagyon remélem, hogy Bella Máté művének műsorra tűzése nem csak a budapesti közönségnek tett egyszeri gesztus volt, hanem a London Sinfonietta más városok közönségével is megismerteti a nagyon szerény szerző (szinte leszaladt a színpadról a tapsok elől) remek darabját.

Az idén 40 esztendős Thomas Adès a fiatalabb brit komponistanemzedék talán legismertebb tagja. Számos művének felvétele jelent meg nagy lemezkiadóknál, világhírű közreműködőkkel. Adès nem ír "könnyen emészthető" zenéket, a most bemutatott Living Toys című nyolctételes kompozíciója mégis azonnal megragadja, és változatos, izgalmas, kellően tömör, de mégis jól követhető tartalmával egy pillanatra sem ereszti el a hallgató figyelmét. Azt hiszem, ezt a nagyszerű zenét csak olyan tökéllyel szabad előadni, ahogy a London Sinfonietta tette.

A koncert végén a Fesztivál Színházat majdnem megtöltő közönség hatalmas ünneplésben részesítette a kiváló vendég együttest. (Csak nehogy azt higgye valaki, hogy a "majdnem megtöltő"-t a budapesti zenebarátok dicséretének szántam!)