Isabelle Faust és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok

1999. január 24. - Zeneakadémia
Isabelle Faust (hegedű) - a Gramophone c. londoni szaklap "1997 ifjú művésze" díjának nyertese
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
vez.: Pusker Imre

Azt gondoltam, hogy Isabelle Faustról fogok kritikát írni, s majd mellesleg megemlítem, hogy a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok közreműködtek. Aztán persze semmi sem úgy történt. Oda a jól kigondolt (pre)koncepció, kezdhetem előlröl az egészet.

Októberi kritikájában kollégám azt írta: A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok egész jó kis zenekar. Ez az állítás most már nem igaz. A Weiner-Szász jó zenekar. Fiatalos lendület, koncentrált - kritikusok kedvenc kifejezésével: pregnáns - ritmusok, tiszta intonáció, egyszóval nagykorú hangzás. Túl vannak már az ígéretes tehetség kategórián. Már nem tehetségesek. Egyszerűen jók. Kíváncsian várom a közeljövőben készülő Weiner-lemezeiket, melyeket ki mással készíthetnének, mint a Weiner növendék Starkerrel, ill. Sebőkkel.

„A látvány sem utolsó." -, hogy egy másik cikkünkre utaljak. A kecskeméti Pusker Imre mozgására már jó előre figyelmeztettek, de még így is mellbevágó élmény volt a tucatkarmesterekhez szokott ízlésemnek. Simon Albertet idéző gesztusai nem szépek, viszont sokszor görcsösek. Semmi mosolygós manír, csak a lényegre koncentrál. Ha úgy érzi rendben mennek a dolgok, nem dirigál. Ha nincs szüksége az egyik kezére, zsebre vágja. A főhangsúlyokra koncentrál, a közbülső folyamatokat átengedi a zenészeknek. Nem szabad nézni, de hallgatni érdemes.

Mozart: Serenata notturna-ja 1776-ban keletkezett, egyike a fél tucat hasonló című alkalmi remekműnek. Két hegedű, brácsa, nagybőgő szóló váltakozik a vonószenekar tuttijával. Csendes, helyenként virtuóz, s mindenképpen légiesebb alkotás, mint amit Pusker belegondolt, s megpróbált kierőszakolni belőle.

A Haydn szimfónia igazi élvezet volt. A kitűnő fúvósokkal kiegészült vonószenekar leckét adott felkészültségből, tempótartásból, érzékenységből. Talán egyedül a dinamikai sokszínűséget hiányolhattam volna, de nem tettem. Lenyűgözött a könnyedség. Pusker Imre is mintha jobban érezte volna magát a sok ember előtt. Mozgása időnként lágyabb lett, szélesebb gesztusokat is megengedett magának. Mindenkinek jót tett.

A huszonhat éves Isabelle Faust 93-ban megnyerte a Paganini-versenyt. 97-ben, a Harmónia Mundinál megjelent Bartók-lemeze, melyen a Szólószonátát, ill. Ewa Kupiec közreműködésével a No.1. (75/a) Hegedű-zongora szonátát játssza, elnyerte a londoni Gramophone című szaklap „1997. ifjú művésze" díját. Zsigmondy Dénes egykori növendéke úgy hegedül, ahogy ma kell, ha valaki versenyt akar nyerni, lemezszerződést akar kapni. Tisztán, gyorsan, hajlékonyan. Kevés mozgással - a Kremer féle kígyóbűvölés ma már nem divat -, visszafogottan. Az érzelmi túlfűtöttségtől jobb tartózkodni, hiszen könnyen beleköt a szakma. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Isabelle Faust érzelemmentesen játszotta Beethoven hegedűversenyét, de aki hallotta ugyanezt a művet 10-15 évvel ezelőtt Keller András előadásában, az tudja, hogy ez egy romantikus darab. Keller szuszogott, dobogott a lábával, forgolódott jobbra-balra - egyszóval mindent megtett, amit nem szabad -, s hegedűje sem szólt olyan gyönyörűségesen, mint Faust 1704-ből való \"Csipkerózsikának\" becézett Stradivarija (évekig hevert, s várta, hogy valaki feltámassza), de életről-halálról szólt. Mint a Beethoven művek általában.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg az este egyik legfantasztikusabb pillanatát, az első tétel kadenciája utáni témavisszatérést. Már csak ezért a két percért is érdemes volt élni.

A tomboló siker két ráadást is eredményezett, s itt egy egészen új, felszabadult hegedűművészt köszönthettünk.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok nem csupán kísérte, hanem egyenrangú zenésztársa volt a szólistának. S ez ma már egyre ritkább.