Invenció és kohézió - NFZ, Fliter, Varga, Beethoven, Sosztakovics

2005. április 8. - Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ingrid Fliter (zongora)
vez.: Gilbert Varga
BEETHOVEN: Esz-dúr zongoraverseny, Op. 73
SOSZTAKOVICS: X. szimfónia, Op. 73

A feleségem megint megmondta!

Mert ő olyan, számítottam is rá. Vitatkozni ezért nem is nagyon szoktunk.

Mert én meg olyan vagyok...

Azt mondta \"Mindent egybevéve nagyon szép koncert volt, kár, hogy invencióból csak a második félidőre, kohézióból meg csak az elsőre jutott. Jó lenne ezt a két szerzőt összegyúrni...\"

Eretnek vélemény, de különösen a mostani előadás tükrében nehezen cáfolható. Én biztosan nem mondanék olyat, hogy Beethoven invenciótlan, nevezzük inkább statikusnak. Megrázó fordulat, moduláció vagy dinamika tényleg nincs sok ebben a zongoraversenyben. Persze kifejezetten szép, de a koncert elején én is arra gondolok, hogy kicsit távol van az első emeleti erkély, maga a hang fárad el, mire felér.

Pedig úgy tűnik, hogy a zongorista igazán mindent elkövet. Jelzőként mégsem a \"robbanékony\", vagy \"energikus\" szavak jutnak eszembe, de érzékenynek, kifinomultnak sem mondanám. Ingrid Fliter kisasszony \"intelligens\" zongorista. Zongorahangja és billentése sokszínű, és a műről is van véleménye. Van véleménye, el is mondja, de ez inkább tárgyilagos közlés, mint emfatikus szónoklat.

Gilbert Varga vezénylése hasonló. Se sok, se kevés mozdulat, kicsit több lábmunka, mint amit a tankönyvek javasolnának, de úgy, ahogy van \"tanítanivaló\".

Ha az eddigiek nagyon pejoratív leírásnak tűnnének két száraz, unmuzikális előadóról, akkor azért az nagyon nem igaz, például a második tétel minden pillanatában gyönyörű. A bevezető mélyvonósok nagyon finom hangja, a harmadik tételhez felvezető zongorás átkötés, mint az álom. Néhány ilyen perc elég, hogy néhány nap távolságból az egész estére, mint élményre emlékezzen az ember, de valahol azért jelzésértékű, hogy az előadókból a \"csúcsformát\" egy zenei antiklimax váltotta ki.

Nem tudom, hogy a műsorválasztásban mi volt a fő szempont. A Sosztakovics-szimfónia azonos opusszáma talán nem elég meggyőző indok. Én nagyon szeretem ezeket a szimfóniáikat - pontosabban azt a párat, amit ismerek. Az \"ötödik\" Bernstein-féle felvétele az ötvenes évek elejéről talán minden idők legjobb szimfonikus előadása, de a tizedikből is őrzök egy kedves felvételt. (Christoph von Dohnányi, Cleveland Orchestra) De az tény, hogy a Beethoven-zongoraversenytől távolabbi darabot nem is nagyon lehetett volna választani. Ami az első félidőben monotematikus építkezés, szigorú forma, az most gátlástalan, következményekkel nem törődő \"poénkodás\". A forma, ha van, legalábbis sokkal nehezebben követhető.

Gilbert Varga kissé nyitottabb, mint a Beethoven alatt. Észre kell vennem, hogy szó sincs arról, hogy a középerkély ne lenne elég hangos. Persze a zenekar is nagyobb, mindazonáltal a Dohnányi-felvétel feszessége nekem hiányzik. A figyelmem egy valami köti le mindvégig, mégpedig a ragyogó szólók, az egyéni teljesítmények. Sosztakovics bőven biztosít lehetőséget a magán-csillogásra, és az NFZ tagjai ezeket maradéktalanul ki is használták.

A karmester föl is állítja őket a végén, hogy külön-külön is tapsolhasson a közönség. Végül most a fagott, a fuvola, a klarinét, a kürtök aratják a megérdemelt vastapsot.

A kétarcú este fölött végül Sosztakovics, pontosabban az ő stílusa diadalmaskodott. Sok, külön-külön szép pillanat részesei voltunk.