Ingrid Fliter és a Nemzeti Filharmonikusok

2002. október 4. - Pesti Vigadó
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ingrid Fliter (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK: Táncszvit
DEBUSSY: Fantázia zongorára és zenekarra
R. STRAUSS: Aus Italien (Itáliából), op. 16

Szó szerint fagyos hangulatban kezdődött el a Nemzeti Filharmonikusok Somogyi-bérletének első hangversenye a Pesti Vigadóban. Nem tudom, hogy a túlhűtött nézőtér hatott-e negatívan a zenekarra vagy egyszerűen csak rosszul álltak a csillagok az égen, mindenesetre nehezen rázódtak össze Bartók Táncszvitjének első néhány tétele alatt.
Mintha három - egyenként jól működő - kamaracsoport próbált volna időről-időre közös nevezőre jutni a tempót illetően.
Aránylag kevés sikerrel.
A párok játéka hangulattalan, a második és harmadik tétel ritmikailag pongyola előadása után meglepően egységesen szólalt meg a negyedik, arabos tétel.
Régen hallottam ennyire egy hangszerként szólni a fafúvósokat. Külön kiemelendő az angolkürt-klarinét kettős a tétel elején, mely minden hangszerelő legszebb álmaként egyetlen, sosemvolt instrumentumként hatott.
Kocsis tempójával nem igazán tudtam egyetérteni, de figyelembe véve azt a megjegyzést, amit a szerző tett az ifjú Ferencsiknek (miszerint, ha hosszabb volt, mint 18 perc, akkor rosszul dirigálta), lehet, hogy Kocsisnak volt igaza.
Számomra hajszoltnak, és ehhez mérten kimunkálatlannak tűnt.

Hogy mennyire rossz a Vigadó akusztikája, az már az első percekben kiderült. De, hogy Debussy \"zongoraversenyéből\" szinte semmit sem fogok hallani, azt azért nem gondoltam volna. Ingrid Fliter tavalyi Chopin-koncertjén nem volt szerencsém jelen lenni, így csak találgatni tudok, hogy mire képes az est vendége.

A második részt - újabb hibernálási kísérlet után - teljes egészében Richard Strauss Aus Italien-je töltötte ki, vagy mondhatnám úgy is: a termet ez a mű töltötte be.
Egyértelművé vált, hogy a Vigadó az ilyen monumentális hangorkánban érzi jól magát, ez az a zenei stílus, hangvolumen, amely megfelel a rosszul megtervezett koncerttermének.
De mintha a zenekar is csak most kezdett volna felébredni - hihetetlenül jó előadásban hallhattuk a monstre ópuszt.
Annak ellenére, hogy Kocsis tempói most sem voltak visszafogottak (sőt!), a vonósok önmagukat felülmúlva, a fák és rezek a szokásos jó színvonalon, az ütősök szerepüket dinamikailag némileg túlértékelve hozták létre azt a hangkatedrálist, amiért érdemes volt beülni a koncertre.
Kocsis Zoltán, aki kívülről vezényelte a \"majdnem szimfonikus költeményt\", ráadás híján(?), elégedetlenségből(?), ki tudja, miért, megismételtette a második tételt.
Örömmel hallgattuk újra.