In memoriam Ferencsik János

2007. január 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
In memoriam Ferencsik János

A Magyar Állami Operaház szép gesztussal, egy hangversennyel emlékezett egykori főzeneigazgatójára, Ferencsik Jánosra, születésének 100. évfordulóján.

Ha ez egy minden szempontból hagyományos koncert lenne, akkor elsőnek hosszabban elemezném Ferencsik karmesteri szerepét, valamint a magyar zenei életben évtizedekig betöltött pozícióját. Bizonyára leírnám, hogy úgy tűnik, a XIX. század közepe óta, vagyis amióta szervezett magyar zenei életről beszélhetünk, mindig szükség volt egy vezérfarkasra (a zenében is), akihez lehet igazítani a mindenkori mércét. Ilyen volt Erkel Ferenc, Richter János, Egisto Tango, majd a két világháború között Dohnányi Ernő. S ilyen volt kb. 1950-től haláláig Ferencsik János. (A sor tovább is folytatódik, de ezt - kellemetlen viták elkerülése végett - inkább nem írnám le.)

Megpróbálnám fölvázolni az emlékkoncerten előadott művek fontosságát Ferencsik életében, majd gyorsan a tárgyra térnék, azaz elkezdeném vesézni időrendben a koncertet. Azzal a kérdéssel kezdeném, hogy egy \"In memoriam\"-koncert szervezője miért érzi feltétlenül szükségét annak, hogy bárkit is meghívjon ünnepi beszéd tartására? Vajon nem mond-e százszorosan többet minden okos szónál a zene? Batta András spontán rögtönzött előadása ugyanis nagyon hézagosan, olykor tárgyi tévedéssel fűszerezve idézte fel a nagy dirigens életútját, majd jókora eltérésekkel konferálta föl a beszédet követő műsort.

Utána az előadásra terelném a szót, beszélnék arról, hogy a Parsifal, Ferencsik utolsó nagy operai munkája mennyire ihletetten szólalt meg Kovács János pálcája nyomán. Leírnám, hogy még mindig mennyire kiérződik a Maestro keze nyoma Molnár András nemes és nagy erejű alakításán a címszerepben, de megcsipkedném Valter Ferencet (és énektanárát), aki bizony messze nem nőtt fel Gurnemanz figurájához, még egy rövidke részlet erejéig sem.

A walkűrben Wotan búcsújára térve mindenképpen elmondanám, hogy Perencz Bélát (vagy másfél évtizeddel ezelőtt) pont Parsifalként volt szerencsém megismerni, s hogy az énekes igenis sikerrel vette a fachváltás nehézségeit. Előadása nagy ívű volt, a hatalmas dallamíveket szélesen és kifejezően fogalmazta meg, látszólag könnyedén uralva a rendkívüli szólamot. Kicsit sajnálnám, hogy a szerep II. felvonásbeli mélységei miatt valószínűleg előadáson sosem fogom hallani őt.

A rózsalovag záró képe kapcsán bizonyára megemlíteném, hogy Ferencsiknek mennyire fontos volt Richard Strauss operája. És dicsérőleg írnék hosszasan Ulbrich Andreáról és Kertesi Ingridről, Octavian és Sophie szólamának alakítóiról.

A második rész elejét ismertetve szólnék Ferencsik kapcsolatáról a XX. század két magyar zeneszerző géniuszát, Bartókot és Kodályt illetően. Kicsit bosszankodnék, hogy Bartók Öt magyar népdalát Wiedemann Bernadett mennyire felemásan valósította meg. Mert az a nagyszerű énekesnő, aki a karakterizáló dalokat (pl. Virágéknál ég a világ) ilyen elsöprően tudja megjeleníteni, az miért nem tud egy keserves énekkel (pl. A tömlöcben) mit kezdeni? (Ráadásul ezekben a problémás dalokban a szövegét is alig érteni, szinte szövegkiíró kéne hozzá.)

A koncertet záró Psalmus Hungaricus kapcsán pedig hosszasabban elemezném a szólista, Kelen Péter művészetét. Elmondanám, hogy még sosem láttam nálánál szuggesztívebb Zsoltárost, de nem hallgatnám el azt sem, hogy ez a fantasztikusan sodró szenvedély időnként a zeneiség rovására valósul meg. De persze mindenképpen megemlíteném, hogy azok a szünetek, amelyekkel Kelen tagolja a művet, teljesen új értelmezést tesznek lehetővé (pl. a \"magamat attól megóhattam volna\" után), s azt is, hogy a művész teatralitástól sem mentes előadása mélyebb gondolatokat ébreszt a hallgatóban.

És persze hosszasan dicsérném az est karmesterét Kovács Jánost, aki a változó hangulatú darabokat annyira eltérő felfogásban tudta kezelni, s biztos belecsempészném a szövegbe, hogy bizony nagyon-nagyon jó, hogy ő van most Ferencsik egykori pozíciójában, s hangot adnék reményemnek, hogy ez hosszabb távon is így lesz, mert az a legjobb mindannyiunknak. A dicséretből kijutna bőven az Operaház magas szinten teljesítő zenekarának, de az Operakórus közreműködésénél azért megjegyezném, hogy kissé darabos felfogásuk nyilván abból fakad, hogy nem gyakorolják napi rendszerességgel az oratórium műfaját.

* * *

De ez a koncert nem volt hagyományos koncert. Ugyanis többéves szünet után újra rangjához méltó szólamban lépett közönség elé Csavlek Etelka. A Rózsalovag-részletben hallhattuk őt, a Marshallin mesés szólamában. Sokan az Aidát, Verdi darabját tartják a XIX. század utolsó alkotásának, de én inkább a Strauss-opuszt gondolom a XX. század első igazi művének, mert már múlt időben tud az elhagyott századról szólni.

És Csavlek Etelka fantasztikus dolgokat tud, nemcsak a dallamformálásról általában, nemcsak erről a műről, de a Tábornagynét foglalkoztató érzésekről is. Ugye, ebben a jelenetben engedi el végleg kedvese, az ifjú Octavian kezét, egyben lemondva az érzésről, de finom rezignálással bölcsen szembenézve a múló idővel. A recitatív részek után a tercett azzal a fantasztikus \"Hab\' mir\'s gelobt, ihn lieb zu haben\" kezdetű dallammal indul, amit Csavleken kívül itthon senki nem mert volna egyetlen dallamívben felépíteni. S itt már nem voce szólalt meg, hanem maga az érzés. Ahogy egy crescendo alatt megtelik fénnyel a hang, s majd utána fájdalmasan, szinte könnyekkel telten lehanyatlik, azt ma senki más nem tudja. Pedig nem igazán és nem kizárólag technika kérdése. Inkább csak hit abban, hogy az emóció átvihető a kottafejekbe. De figyeljünk egy pillanatra a szövegre, Várady Sándor fordításában:

\"Én sem tudok...
Semmit.

Őt szeretem - azt megfogadtam -,
Ahogy szeretni kell,
És még akkor is,
Ha egyszer máshoz vonzódnék!
De azt mégsem gondolám,
Hogy ily hamar rám méri ezt a végzet!
Sok furcsa megesik ám az ég alatt,
Magunk se hisszük el talán,
Amikor más beszéli el.
S ha szívünk éli át,
Elhisszük már,
Nem tudva, hogy?...\"

Ebbe a minden leíró Csavlek-dallamba a másik két énekesnő, Kertesi Ingrid és Ulbrich Andrea is ugyanebben az éteri magasságban tudott csatlakozni, és az utóbbi évek egyik legszebb operai jelenetének lehettünk fültanúi. Azután a Marshallin lassan kimegy, magára hagyva a szerelmespárt.

Csavlek Etelka egy székre ült, valahol nagyon-nagyon messze járva, s néhány perccel később Faninal (Sárkány Kázmér) jobbján tért vissza. S amikor az udvarmester kotnyeles megjegyzésére (\"Hja, ilyen ám az ifjú vér!\") csak annyit mondott bólintva: \"Úgy, úgy!\", ott, a Művészetek Palotája színpadán egyfajta csoda történt. Az énekesnő a lemondás nagyzenekari dallamíve alatt kezével egy (nem létező) hajszálat emelt fel a kottatartóról, finoman és végtelenül lassan és könnyedén karját kinyújtva engedte el azt. Az ilyen pillanatokért érdemes koncertre, operába járni.

Sejthető, hogy Ferencsik János, ha itt lett volna, csak csippentett volna egyet a szemével, ami a legnagyobb elismerés jele volt nála.