I. Gusztáv király (Mariss Jansons és a Concertgebouw Zenekar)

Royal Concertgebouw Zenekar
Vez.: Mariss Jansons

BEETHOVEN: Egmont-nyitány, Op.84
HENZE: Sebastian im Traum
MAHLER: I. szimfónia

A fiatalabbak talán megbocsátják nekem, hogy ilyenkor mindig lelkendezem.
Most már talán nem is azért, mert újabban valóban világsztárok adják egymásnak a kilincset kicsiny hazánkban. Nem is azért, mert soha nem tapasztalt, nagyszerű koncertélményekben lehet részünk.

Na persze azért is...

Elsősorban azt élvezem, hogy hosszú évtizedek után végre a tárgyról beszélhetünk. Nem az a téma, hogy beintett-e, belépett-e? Nem is zenepolitikai szempontból kell elemezgetnünk az eseményt: honnan jött a karmester és mennyit keresnek a muzsikusok? Ennek hál\' istennek már fölötte állunk. A világ- és budapesti műsorkínálat egyre több ponton metszi egymást. Az idén másodszor megrendezett Mahler Ünnep apropóján a Koninklijk Concertgebouworkest a Nemzeti Hangversenyteremben is előadta Beethoven-Henze-Mahler-programját, ráadásul nem a régebben szokásos sztárkoncert-módon, azaz egy kelet-európai turné utolsó állomásaként. (A nálunk hallott műsort két nappal utánunk, Kölnben hallhatta a német publikum.)

Most az a kérdés, hogy a világhírű, patinás zenekar hangvétele találkozik-e Mahlerről alkotott elképzeléseinkkel? Azt, hogy mi az ő elképzelésük, azt hallottuk, mert egy pillanatig sem volt kétséges, hogy azt játsszák, amit akarnak, és úgy szól, ahogy azt eltervezték. Illetve ahogy Mariss Jansons eltervezte, merthogy ez egy karmesterközpontú koncert volt, mégpedig nem az \"ahogy sikerül\" fajtából.

Karmesterközpontú koncert volt, mert egy zenekar erénye lehet a kifogástalan intonáció, a hangszeres felkészültség, a \"sound\", de a mostani hangverseny fő jellemzője, fő erénye mégiscsak az izgalmas, pulzáló, beszédszerű tagolás, az agogika volt, és ezért magától értetődően Jansons volt a felelős.

Jól emlékszem, amikor évekkel ezelőtt először csodálkoztam rá Mariss Jansons hihetetlenül színes, epikus zenélésére. Az autóban, a Bartók rádión szólt az Éj a kopár hegyen, és nekem félre kellett állnom, hogy oda tudjak figyelni, és ne maradjak le a konferálásról. Aztán persze mindenkiben tudatosodott, hogy egy korábban ismeretlen skandináv együttesre az Oslói Szimfonikusokra oda kell figyelni, Jansons naggyá tette őket.

Az amszterdamiakat már nem kellett felemelnie, csak éppen a maga képére formálta őket.

Az eredmény igen lehengerlő, a koncert emlékezetes, de azért csak kezd motoszkálni a gondolat: nem távolodik-e ez a zenekari hangzás attól a tömör, sziklányi súlyokat mozgató felfogástól, amit például Bruno Walter Mahler-dirigálásai képviseltek? Mondjuk, éppen az Első szimfónia kevésbé érzékeny erre a \"könnyedebb\" felfogásra, mint a műsorkezdő Beethoven, engem ott mégis kevésbé zavar. Ott még az új dolgokra figyelek, elvarázsol a csillogás, és egy szokatlanul átkötött ritmusképletet különösen szellemesnek és meggyőzőnek találok.

A Hans Werner Henze-mű - először hallott, kortárs kompozíció lévén - nem nagyon ítélhető meg egy kísérlet alapján, de többször meghallgatni nem volna túl sok kedvem. Nagy igénnyel megkomponált darab, figyelemreméltóan sűrű hangszereléssel. Kiváló aláfestő zene lehetne egy vontatottan alakuló, zavaros filmhez.

És a második félidőben a \"Titán\"! Vártuk ezt a koncertet, vártuk ezt a Mahler-interpretációt, és végül is - bár fenntartásaimat továbbra is vállalom - nem kellett csalódnom. Ilyen színvonalon muzsikálni igen kevés együttes képes. Pontos, tiszta, de a legfőképpen színes, izgalmas, csillogó. Ráadásul egy szokatlan effektus, egy felismerés. Ez idáig úgy tűnt, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben felül, a középerkélyen ugyan szépek és hallhatók a pianissimók, de a fortissimók idáig már nem érnek föl. Nos, most fölértek!

Nincs is más bajom, csak az, hogy a kötelező(?) Brahms-ráadás pontosan ilyen színes, izgalmas és csillogó volt, majd a plusz ráadás, a Rózsalovag-szvitből leszelt utolsó taktusok - naná, hogy a legnagyobbat szóló \"java\" - talán még színesebb, izgalmasabb és csillogóbb, egyszóval bombasztikusabb lett. Az ilyen finálét nevezik \"tapsos\"-nak, volt is hatalmas közönségsiker.

Én is állva tapsoltam, jól éreztem magam - csak elmélyedni, koncentrálni nem sikerült.
Talán, ha ezt az egy koncertet hallom, nem is lennék olyan bensőséges viszonyban Mahlerrel? Szerencsére több olyan felvétellel találkoztam korábban, ahol a karmesternek sikerült mélyebben szántania. Azt hiszem, megint elő kell vennem azokat a lemezeket...