I Get Along With You Very Well - a Tony Lakatos Trió a Zeneakadémián

2003. október 31.
Zeneakadémia
Tony Lakatos Trió

Szeretem a szecessziót. Ez is valami olyasmi, ami észrevétlenül bekúszott az életünkbe, és ott ragadt, néha fellendül, néha elbújik, de örökké jelen van. Persze, lehet, hogy csak én érzem így, talán csak előző életeim egyikéből hozott emlékeim azok, amik vonzanak hozzá, nem tudom. Szeretem Hoagy Carmichael zenéjét, korban ez is nagyjából stimmel (kis jóindulattal), eléggé észrevétlenül költözött be az életünkbe, de most már stabilan ott is marad. Lehet, persze, hogy a nevét itthon továbbra sem fogjuk megtanulni, de egyértelműen klasszikus. És az örök dolgok megtalálják egymást. Nem hiszek a véletlenben, mindennek megvan a helye és az ideje. Mint ahogy Hoagy Carmichael zenéjének is itt volt a helye a Zeneakadémián.

Furcsa zene a jazz. Valahogy nálunk nem nagyon akar a helyére kerülni, hiába vannak a magyar zenészek között (bár sokuk külföldön) \"óriásai\", hiába elismertek az egész világon, egy középszerű klasszikus zenekar, vagy igénytelen, ám igen nagy arcú \"komoly\" zenész több támogatást és publicitást kap, mint egy világszínvonalú jazz zenész vagy zenekar. Az október 31-i Tony Lakatos lemezbemutató koncertről \"véletlenül\" értesültem. Többen sajnos véletlenül sem, ez látszott a szórványosan háromnegyedig megtelt nézőtéren is. Aki ott volt, az olyasmit láthatott-hallhatott, amiről tulajdonképpen nem lehet írni, nem is tudom, minek küzdök.

Nem szeretek jazzkoncertre járni. Főleg ilyenre, mint ez volt. Borzasztó érzés, hogy ülök a nézőtéren, a zene, amit hallok, az első felcsendülő hanggal egy másik valóságba emel, és ott is tart végig, aztán egyszer csak vége, és már hazafelé az autóban tudom, hogy csak mozzanatok maradtak meg, néhány futam, hang, mosoly, majd ezek is elvesznek, és csak ködös emlék, hogy milyen jó volt. Persze, van olyan, aki szerint ez az élő koncert varázsa, és egy \"egyszerűen jó\" koncert után én is ezt mondanám. De ez a koncert nem egyszerűen volt jó. Szeretném megnézni még egyszer, vagy legalább meghallgatni. Jó lenne \"visszatekerni\", egyes részeket újrahallgatni. Vagy csak nézni.

Mert ez az előadás így volt tökéletes: látni is kellett, ahogy a három teljesen különböző habitusú, kulturális gyökerű zenész kommunikált, figyelt egymás minden apró rezdülésére, mind emberi, mind zenei értelemben. A legnehezebb összeállítású trió: se zongora, se gitár. Így volt tökéletes. Ahogyan egymás mondatait folytatták, vagy kiegészítették, olyan volt, mintha egyetlen ember játszott volna három kivetülésben. Csak közhelyek jutnak az eszembe, az meg minek. (Magánkeserűség: ha kűfődi országokban ekkora világnagyságok lépnek föl, tévétársaságok ölik egymást a felvétel jogáért. Nálunk csak buta focimérkőzések közvetítési jogáért harcolnak. Még sajtófotósokat sem láttam, ha tévednék, bocsánat.).

Tony Lakatos játéka \"A\" szaxofonozás. Nem is nagyon kell jobban minősíteni. A hangszín, a stílus, a dallamvilág, a modern, de mégis romantikus gondolatok... Tony Lakatos azt hiszem, a világ egyik legjobb szaxofonosa. Nekem legalábbis úgy tűnt. Meg szerencsére a világnak is egyre inkább. (Kicsit azért bele kellett gondolnom, bármilyen rosszul is esik, hogy ha Lakatos Tóniról beszélnénk most, akkor tudnék-e miről írni... Mondjuk arról, hogyan kallódnak el a fiatal magyar tehetségek.)

George Mraz utoljára a hetvenes években járt Magyarországon, Stan Getz zenekarában. (Jól válogatja meg a szaxofonosokat. Vagy őt választják a legjobbak: többek között, ha csak szaxofonra összpontosítunk, Joe Hendersonnal és Joe Lovanoval is játszott.) Azóta külsőre nem sokat változott, még mindig kicsit Menzelre hasonlít (bár csak fotókon és videókon láttam eddig, mert a hetvenes években még én is inkább falepkéztem). Kár hogy nem jött többször azóta (de biztos nem rajta múlt), mert a nagybőgő igazi királyainak egyike. Nem akarta \"kijátszani a szemünket\", dallamot dallamba fűzött, mindezt egy fantasztikusan feszes ritmussal, egyszóval olyan nagybőgőjátékkal kápráztatta el a közönséget, amilyet ritkán hallani élőben.

És a végére hagytam, nem véletlenül: Adam Nussbaum, dobos. Én ilyet még nem láttam. Mindig is a kedvencem volt, tehát elfogultságom kétségtelen. Nem tudom, zenei szakkifejezés-e a dallamos dobolás, de nem is érdekel. Swingesnek szokták titulálni, nem tudom, biztos így van. Mindenesetre, ha lekevertük volna a másik két hangszert (a példa kedvéért tekintsünk el ennek szentségtörő és hülyeség voltáról), akkor is minden pillanatát élveztem volna a másfél órás koncertnek. Pedig nem is vagyok dobos. Ennek ellenére nem telepedett rá zenésztársaira, együtt lélegzett velük és a muzsikával.

És még valami. Három igazi (nem afféle, manapság oly divatos, producerek által kitalált műanyagcsoda) zenei nagyság volt a színpadon, amit és ahogyan játszanak utánozhatatlan, és mégis, ami nagyon feltűnő volt: a szerénység. Úgy el vagyok ettől szokva. Pedig lehet így is.

P. S.: Szeretem a szecessziót. Meg jól néznek ki a felújított épületek. Talán a nagyzenekari mikrofonozást máshogyan is meg lehetne oldani, mint egy félig kész sárkányrepülővel a színpad fölött. Nussbaumnak föl is tűnt a koncert kezdetén. Nevetve kérdezte Tony Lakatost, mi ez. Ő karjait szárnyként kitárva jelezte: repülőgép. Ennyiben maradtak.