Holland Magyar Régizene Fesztivál
2000. október - Budapest
Holland Magyar Régizene Fesztivál
Öt koncertet hallhattunk a Holland-magyar Régizene Fesztivál programjaként. Természetesen így vagy úgy mindegyik kötődött J. S. Bachhoz, akinek személye és művészete 2000-ben halálának 250. évfordulója kapcsán bármiféle fesztivál - legyen az régi vagy más zenei -, műsorából kihagyhatatlan. A fesztivál szervezője szerencsére nem követte el azt a hibát, hogy csak azért is minden hangversenyen Bach műveket kelljen hallgatnunk, hanem igyekezett a szellemi elődök és utódok műveivel árnyalni a képet. Talán azért a bachi életmű jelentős részét kitevő vokális kompozíciók - az egy, végül is elmaradt ária kivételével - nagyobb hangsúllyal szerepelhettek volna a tervben.
Az első hangverseny igyekezett a legreprezentatívabb lenni; a Zeneakadémia nagytermében hallhattuk az Esemble Philippe-t, Rácz Márton vezényletével, aki egyébként a fesztivál kigondolója, szervezője és művészeti vezetője is. S úgy is volt. A legkidolgozottabb produkciót itt hallhattuk. A zenekar, amelynek összetétele koncertről koncertre változott, itt a legnagyobb létszámmal - pl. öt első hegedeűs, három csellista, stb.- jelent meg, igazi kamarazenekari hangzással töltve ki a teret, amelyet a közönség sajnos üresebben hagyott. Hogy ebben a műsor összeállítás, vagy a csak magyar zenészekből összeállt zenekar iránti bizalmatlanság játszott szerepet.?
Pedig a kezdő szám az "idősebb" Bach C-dur nyitánya /Ouverture/ klasszisokkal jobban szólalt meg, mint pár hónappal ezelőtt a nizzai együttes teltházas (és nagy közönségsikerű) előadásában. A fiúk szimfóniái - Wilhelm Friedemanné, Carl Philippé, és Johann Christiané - még ebben a minden extravaganciájukat kijátszó előadásban is inkább érdekességek maradtak, emlékezetes inkább csak a valóban kitűnő, csak egy-két gikszerrel terhes zenekari játék maradt. No meg az együttes tudásához, és kamara jellegéhez képest kissé túlméretezett karmesteri mozdulatok. (Zeneakadémia, szeptember 14.)
Jóval nagyobb - remélem nem csak a terem méreteit túlbecsülve látom így - közönséget vonzott az Olasz Kúltúrintézet nagytermében megrendezett koncert, amelyen három holland szólista és egy The Italian Connection névre keresztelt - gondolom alakalmi jellegű társulás - arra vállalkozott, hogy Bach olasz stílusú műveit, vagy eredeti olasz concertókat mutasson be.
A műsor Sammartini, Londonban működött oboista és zeneszerző, nem túl jelentős, szoprán furulyára írt F-dur versenyművével kezdődött. A szólista, Anneke Boeke, legjobb formáját mutatta a helyenként igen virtuóz szólamban, és a lassú tételben is kellően megindító tudott lenni. Játéka messze túlmutatott a barokk zenei előadói manírok - a többiek által mégoly magas szinten és természetességgel bemutatott - felvonultatásán, igazi egyéniség jelenlétét tükrözte. Bob van Asperen, ha jól emlékszem eddig csak egyszer, 1986-ban, Frans Brüggen koncertjén mint kitűnő continuós járt nálunk, most eléggé érthetetlen módon, szólistaként arra vállalkozott, hogy a d-moll Chaconne-t, saját átiratában, csembalón szólaltassa meg. Érvelése - miszerint a zeneszerzőről feljegyezték, hogy otthon szívesen játszotta szóló hegedűműveit billentyűs hangszeren, nem igazán meggyőző -, ha valóban egyenrangúnak gondolt volna egy ilyesfajta letétet, talán legalább egy tételt, lehet éppen a nevezetes Chaconne-t, ránk hagyja ebben a formában. A fő baj azonban nem az ideológiával volt, hanem azzal a száraz, semmitmondó előadással, amelyben a mű minden formai és tartalmi szépsége, amely jól kifundáltan pontosan egy szál hegedűn tárul fel leginkább, elsikkadt. Nem sok jót mondhatunk Brüggen zenekarának cselló szólamvezetőjéről és elsőhegedűséről sem. Amit szólistaként a Vivaldi versenyműben Wouter Möller bemutatott, fakó tónusú gordonkahangon gyakran elemi intonációs problémákkal küszködve, nem volt igazán lelkesítő. Lucy van Dael a g-moll /f-moll csembalóversenyként jobban ismert/ hegedűversenyt adta elő, talán csak a harmadik tételben felvillantva valamit abból, mivel lehet több egy adott előadás, mint küzdelem a matériával. A 4. Brandenburgi verseny szólamában is az kötötte le leginkább, hogy az a sok hang, ami a kottában írva van, legalább megszólaljon. (Olasz Kultúrintézet, szeptember 19.)
Bernard Winsemnius volt a főszereplője a két orgona koncertnek. A Batthyány téri Szt. Anna templom átépített barokk orgonája valószínűleg nem azt a játéktechnikát kívánja, amihez hazájában szokott, hangzása is eltérő lehet, ezzel együtt a Vivaldi concertók átirataiban mind regisztrálása mind játéka visszafogott volt, a hangzás pedig kifejezetten szegényesnek tűnt az Ensembele Philippe kamarazenekaréhoz képest. A zenekarnak, Kertész Istvánnal és Petőfi Erikával mint szólistákkal kiegészülve, az volt a feladata, hogy az eredeti hegedűversenyeket előbb bemutassa, hogy halhassuk a különbséget. Winsemnius mintha azt a nézetet, akarata volna igazolni, miszerint Bach orgonaletétjei csak afféle tanulmány darabok.
Jóval meggyőzőbb zenészt és orgonistát hallhatunk két nappal később, amikor Sweelinck és észak-német Bach elődök művei, többek közt Buxtehude, Böhm orgona művei képezték a műsor gerincét. Teljesebb hangzással, biztos stílusismerettel vezetett minket a fő műig: Bach C-dur Toccata, Adagio és Fúgájáig, amely végül kitűnő előadásban hangzott el. (Felsővízivárosi Szt.Anna-templom, szeptember 22., 24.)
A záróhangversenyen ismét a magyar előadók játszották a főszerepet az egyetlen olasz csembalista, Carmen Leonival kiegészülve. Lully balett-szvitjét karmester nélkül adta elő az Ensemble Philippe egy újabb formációja. Ez stílusosnak is tűnhet, de ha nincs is karmester, nem árt, ha vagy a csembalista, vagy az első hegedűs irányítja a játékot, különben itt-ott borul, ahogy ez meg is történt.
Carmen Leoni a Francia stílusú partita nyitányát némileg gyorsabb tempóban vette, mint amit ujjaival igazán bírt, a tánctételekben meg színtelennek mutatkozott. A h-moll szvit fuvolaszólama Csalog Benedek technikailag hibátlan, ezen túl azonban nem sok egyéni vonást felmutató előadásában andalított el. Rameau Hyppolite e Aricie c. operájának részleteiben hallhattunk egyedül vokális produkciót Bodrogi Éva jóvoltából az egész fesztivál során. Ekkor Rácz Márton már ismét együttese élére állt, amit főleg a bátrabb zenei megoldásokban hallhattunk meg. Kritikusabb volt az áriák előadása, egyfajta állandó vibrátóval megalapozva, amelynek nem stílusosságával vagy stílustalanságával volt bajom, hanem kontrollálatlanságával. (MTA Kongresszusi Terem, szeptember 27.)
Jó, hogy valaki, láthatólag rengeteg energiával, összehoz egy fesztivált, amelyen külföldi - ez esetben holland zenészek segítségével - tájékozódhatunk arról, mit tudunk, mit nem a régi zenéről. Visszagondolva azonban a Régi Zene Fórum hangversenyeire is, nyilvánvaló, hogy a középvonal előadói nem sok újat mutathatnak sem a közönségnek, sem a velük együttműködő zenészeknek. Úgy tűnik szinte, meghívásuk legfőbb motivációja az lehet, így könnyebb bizonyos szponzori pénzeket felhajtani, és láthatólag a közönség sznob rétege is nagyobb számban becsalható, ha egy-két holland, angol, francia név feltűnik a plakátokon. Pedig, mint ezt azoknak a koncerteknek a példája is mutatja, amelyeken magyar előadók (is) felléptek, nem annyira a tudás, hanem a nyugodt, meghatározott keretek között folyó rendszeres munka, ami a legjobban hiányzik. Van két kiváló karmesterünk, több csembalistánk, egy csellistánk, egy fuvolistánk, hegedűsünk. Kedves közönség, tessék elhinni több figyelmet érdemeknek, mint némely nem is igazán neves, idetévedt régizene guru. És persze az is igaz, ha egy német együttest véletelenül "csak" a kiscelli templomban léptetnek fel, attól még lehet, hogy megérdemli a figyelmet.
