Hiúság, Falstaff a neved!

2004. március 31.
Magyar Állami Operaház
VERDI: Falstaff

Falstaff: Sólyom-Nagy Sándor
Ford: Busa Tamás
Fenton: Kovácsházi István
Cajus: Laczó András
Bardolf: Pataki Antal
Pistol: Hantos Balázs
Alice: Iván Ildikó
Nannetta: Péter Cecília
Quickly: Mészöly Katalin
Meg Page: Gémes Katalin
vez.: Fürst János

Fesztivál idején gyakorta megtelik az Operaház. Jönnek turisták, sznobok, vegyesen. Fényképeznek. Előadás alatt. Beszélgetnek. Hangosan. Előadás alatt. Elkésnek. Fél óra elteltével esnek be. Felállítanak fél sorokat. A rendszeres operalátogató pedig nosztalgiával gondol a hétköznapi, fél házas előadásokra. Azok nyugodtabbak. Sebaj, hamarosan vége, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Néha meg-megcsörren egy-egy mobil - megszoktuk már. De a tatárjárásnak vége lesz, talán ismét lehet majd élvezni az előadásokat.

Persze igazságtalanság lenne azt mondani, hogy élvezhetetlen volt az előadás. Nem volt az, de nem a közönségen múlott. Érdekes véletlen, hogy egymás után két olyan (Verdi-)operáról számolhatok be, melyek egyikében sem a tenoré a főszerep. És, ahogyan a Macbeth sem, úgy a Falstaff sem működik megfelelő bariton címszereplő nélkül. De Verdi gondolt azért a többiekre is, majd\' mindenkinek jutott egy-egy szép ária, melyben csillogtathatta a tudását.

Sólyom-Nagy Sándorra rátalált ez a szerep, és jó, hogy rátalált. Testhez álló a karakter, széles játékteret ad az énekesnek, aki - ha élni tud vele - remek produkciót mutathat be. Sólyom-Nagy élni tudott vele. Persze, a szerepet el is kell énekelni, de ebben sem volt hiba.
Az első felvonás egyértelműen Falstaffé. Nem véletlenül emeltem ki a címben hősünk legjellemzőbb tulajdonságát. Valóban a hiúság a fő mozgatórugó a darabban, ehhez társul még a féltékenység is, de ennek már korábban egy egész operát szentelt a szerző. Falstaff már-már irracionális módon hisz önnön tökéletességében, és ebben a meggyőződésében a \"fürdetés\" is csak pillanatokra ingathatja meg. Sólyom-Nagy Sándor remekül hozza a figurát, és hitelesen változik át megtört öregemberré (de csak egy pillanatra), hogy aztán szarvakkal a fején is kivágja magát a kínos szituációból.

A középső felvonás a kedvencem. Különösen Ford \"otellózós jelenete\". Remek. A tragikum, ha időlegesen is, elengedhetetlen egy jó vígoperában. És végre elmondhatom: Busa Tamás nagyon jó Ford! Tényleg sokat számít, hogy neki való szerepeket kap-e az énekes. Ford egyértelműen Busának való. Most nem kell fülelni: hallani minden szavát, és jól énekel. És játszik. És élvezi. Hiteles. Ezért a második felvonás az övé lesz.

A jól megérdemelt tenoráriát az utolsó felvonásban halljuk, de nem csak ezért lesz emlékezetes. Kovácsházi István számára nem Fenton az egyetlen hősszerelmes, és nem is az egyetlen Verdi-hős, akit életre kelt. Azt már nem is mondom, hogy kiválóan - evidens.
És a harmadik lesz az a felvonás is, melyben Nannetta is kibontakozhat: Péter Cecília győz meg minket ismét arról, hogy igazán szép hang birtokosa.

Iván Ildikó először énekelte Alice szerepét. Egy-két ponton talán halkabban a kelleténél, de összességében jól. Gémes Katalinról is hasonlókat tudnék mondani.
Viszont Mészöly Katalinnak Quickly szerepét sem kellene erőltetnie.

Érdekes és szokatlan, hogy a kórus csak az utolsó felvonásban jut érdemi szerephez. A tündérjáték valószínűleg a kórus kedvéért került a darabba, dramaturgiailag kevésbé indokolt, mert megtöri a cselekmény lendületét (különben ezt teszi Nannetta - egyébként nagyon szép - áriája is). De az vitathatatlan, hogy a zárókép - az előző két felvonásvéghez hasonlóan - grandiózus, Shakespeare (és Verdi) színpadához méltó.

Súlyos hibát nem véltem felfedezni a zenei megvalósításban sem; a Fürst János által dirigált zenekar talán helyenként hangosabb volt a kelleténél, és elnyomta a szólistákat, de lehet, hogy csak az eltérő hangerőbeli adottságok miatt tűnt így.

A műsorfüzet szerint a rendezés alapját az operából készült film adta (Vámos László rendezése.) A filmet sajnos nem láttam, de pusztán a díszletekből is következtetni lehet arra, hogy profi munka lehetett. Mindhárom felvonás színpadképét tökéletesen eltalálták. A hármas osztatú forgószínpad minden előnyét ki tudják használni a szereplők, és dicséretükre legyen mondva: nem tévesztik el, hogy mikor, merre kell kimenni, melyik ajtót kell becsukni, kinyitni...
Barátságos szobabelsőket, illetve fogadót látunk, a harmadik felvonásban pedig a szemünk előtt változik a táj erdeivé: a nevezetes tölgyfa kivitelezése, megjelenése első osztályú.

Értékes és szép előadás, melyet érthetetlen okokból csak négy alkalommal játszanak a Magyar Állami Operaházban, és teszik ezt mindjárt két szereposztásban. Kinek jó ez?