Hideget-meleget (a Pannon Filharmonikusok hangversenye)

2012. november 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Jérôme Pernoo – gordonka
Vez.: Bogányi Tibor

HONEGGER: Pacific 231
OFFENBACH: Concerto Militaire
RAVEL: Lúdanyó meséi
DUKAS: A bűvészinas

Sokszor beszéltünk róla, azért érezzük kötelességünknek, hogy rendszeresen figyelemmel kísérjük a Pannon Filharmonikusok munkáját, mert a puszta igényességük is rokonszenves. Ha magukat komolyan veszik, és szemmel láthatóan (füllel hallhatóan) komolyan is dolgoznak, akkor a nemzetközi jelentőségbe vetett hitük könnyen lehet a további fejlődéshez szükséges inspiráció forrása, afféle önbeteljesítő jóslat.

A javulás jelei valóban észlelhetőek, de erről majd később, most valahogy jussunk túl a nehezén.

Végső soron nem teljesen kizárt, hogy írtak valaha rosszabb darabot Offenbach gordonkaversenyénél, de a mű legelső – és remélhetően tökutolsó – meghallgatása után ezt nehéz lenne megerősíteni. A zenekari bevezető már rosszat sejtet, aztán már hiába próbálom olyan derűs távolságtartással fogadni, mint a legrosszabb hollywoodi katasztrófafilm közhelyeit a tévében. Igen, most van az, amikor a főhős a kerti locsolócsővel útját állja a vulkánból bömbölve kitóduló piroklasztikus áradatnak, és amikor a harmadik tétel egy rövid snitt erejéig ellágyul, akkor azt is látni vélem, amint meghal a papagája, de csak az emocionális katarzis kedvéért, hogy a rikácsolás többé ne állhasson a szerelmespár boldogságának útjába.

Nem, mégsem megy, ezt a csellóversenyt nem vagyok képes saját maga paródiájaként hallgatni. Mély kétségbeesésemben egyre inkább megértem a szerencsétlen, csapdába esett rókát, amelyik állítólag a saját lábát is hajlandó lerágni, csakhogy menekülhessen.

Olyannal már találkoztunk, hogy a gyengének talált kompozíciót egy zseniális szólista később mégis el tudta adni nekünk, most erősen kételkedem hasonlóban. Nos, nem azért, mintha Jérôme Pernoo megtett volna mindent. Érdes pianóit is szóvá lehetne tenni, de játékának igazi és elfelejthetetlen jellemzője mégis inkább a szilárdan következetes, kíméletlen hamisság.

Nem tudhatom, hogy milyen alkuk állnak egy ilyen vendégszereplés mögött, de szívesen meghallgatnék egy „rendes” csellóversenyt a pécsiek saját beltagja, Janzsó Ildikó előadásában. Szerintem a zenekar renoméjának is jót tenne, de mi, a közönség, biztosan jól járnánk...

Már csak azért is, mert egyébként a Pannon Filharmonikusok általában tényleg javuló összképet mutat. Legutóbb körülbelül azzal a benyomással térhettünk haza, hogy a vonósok nagyjából rendben vannak, a fafúvók a szűk keresztmetszet.

A mostani hangversenyen a vonósok változatlanul „rendben vannak”. A koncertmesternek (Deák Márta) több szép szólóját külön szóvá tenném.

Ám most a fúvósok sem adtak okot panaszra, pedig a műsor posztromantikus, francia darabjai éppen eléggé próbára tették őket. A Ravelben szépen szóltak a fuvolák, és a bűvészinas fagottszólója is úgy szólalt meg, ahogy az elvárható.

Ha a Pannon Filharmonikusok már tudják az elvárhatót, akkor a remélhetővel kell folytatniuk. Jó lenne, ha már jobban bíznának magukban és egymásban. Biztos vagyok benne, hogy Bogányi Tibor tökéletesen tisztában van a befektetett munka eddigi eredményével, de szinte tapintható az a feszültséggel teli figyelem, ami a kényesebb helyek előtt kialakul, és szinte hallom a nyugtázást is: igen, ezt megoldottuk, túl vagyunk rajta, rendben van.

Végül is (többé-kevésbé feledve az Offenbach-csellóversenyt) jóleső hangverseny volt. A Pannon Filharmonikusok változatlanul is megérdemlik a kiemelt figyelmet, és én a továbbiakban is igyekszem ott lenni a hangversenyeiken.