Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Hiányzók és meglepetések – Verdi Nabuccója a Zeneakadémián

2026-11-19 12:59:20 - ppp -

Verdi Nabuccója a Zeneakadémián 2026. november 13
Zeneakadémia

VERDI: Nabucco

Molnár Levente
Fekete Attila
Gábor Géza
Sümegi Eszter
Gál Erika
Gáspár István
Kristófi Ágnes
Varga Donát

km. Nemzeti Énekkar
MÁV Szimfonikus Zenekar
vez.: Kesselyák Gergely

A modern rendezői színház, ha mást nem is, azt biztosan elérte, hogy rengeteg operabaráttal megszerettette a hangversenyszerű előadásokat. Amelyekben nincs díszlet, nincs jelmez, tulajdonképpen hiányzik majdnem teljesen a „színház” élménye, de nincs bosszankodás se a cselekmény aktualizálása, átértelmezése, zene- és énekesellenes színpadi megoldások miatt. Budapesten már elég régóta van szerencsénk évente több alkalommal is ilyen „konzertant” produkciókhoz: kiemelném a Nemzeti Filharmonikusok előadásait a Müpában, ahol belcanto operákat vittek színre, felejthetetlen élményt adva a nálunk mostohán kezelt stílus rajongóinak, de nemzetközi sztárokat felvonultatva olyan népszerű operákat is előadtak, mint az Aida, a Turandot, az Anyegin vagy a Nabucco.

Kesselyák Gergely nemrég Pécsett mutatta be szintén az Aidát a Pannon Filharmonikusokkal, néhány éve a Bohéméletet és a Bánk bánt a Zeneakadémián a MÁV Zenekarral. Láthatólag közel áll hozzá az operák ilyen formában való megszólaltatása, annak ellenére, hogy több opera esetében már vállalta színpadra állításkor a rendező feladatát is. Kesselyák vérbeli operakarmester és nagyszerű muzsikus is, aki, ebben biztos vagyok, hisz abban, hogy egy mű képes hatni a közönségre, pusztán zenei eszközökkel is. Hisz a zene erejében, amelyben oly sok mai rendező, előadásaikat nézve úgy tűnik, sajnos egyáltalán nem hisz.

A Nabucco most ismét a Zeneakadémia pódiumán találta meg helyét. A terem mérete és csodálatos akusztikája lehetővé tette, hogy a műnek olyan részletei, finomságai is érvényre jussanak, amelyek színpadi előadásban gyakran elsikkadnak. Itt lehet pianónak játszani és énekelni azt, ami a kottában annak van írva, a drámai csúcspontok pedig olyan erővel és intenzitással szólalnak meg, amelyek máskor nem mindig érik el azt a hatást, mint itt.

Kesselyák minden szempontból az előadás vezére volt. Több, mint egyszerű karmester, szokványos „Abendkapellmeister”, aki letaktírozza a partitúrát, és figyel arra, hogy nagyobb baj ne történjen, senki ne csalódjon. Láthatólag mozgósította minden energiáját, tényleg életét és vérét adva a műért és annak sikeréért, odafigyelve mindenre és mindenkire. Nem csak a zenekarra, hanem annak külön minden egyes muzsikusára. Nem csak az énekkarra, annak szólamaira, de néha úgy éreztem, mintha minden egyes énekkari tagot külön is tudna inspirálni. Az pedig természetes, hogy első perctől az utolsóig érzékenyen figyelt szólistáira, követve és vezetve őket, inspirálva, hogy a maguk legjobbját tudják nyújtani.

Éppen ezért a MÁV Szimfonikusok, leszámítva a nyitány néhány apró bizonytalan momentumát, nem operazenekarként is perfekt produkcióit nyújtottak; a Nemzeti Énekkar pedig (karigazgató: Somos Csaba) színekben, dinamikai árnyalatokban hihetetlenül gazdagon teljesítette a Nabucco roppant igényes karfeladatát, bizonyítva, hogy operakórusként is a legjobbak közé tartozik, nemzetközi porondon is.

A címszerepben az egyik hiányzó, értsd egy énekes, aki évek óta nem szerepel a Magyar Állami Operaházban. Molnár Levente pályája jelentős kanyarok után, úgy tűnik, ismét egyenes útra tért. Nem akarok túlozni és nem vagyok jós, de nem zárom ki, hogy ez az egyenes út énekesileg egy repülőtéri felszállópálya ígéretét hordozza magában. Molnár fiatal énekesként valóban nemzetközileg magasan jegyzett bariton volt, aki a legnagyobb operaházakban aratott sikereket. Utána hangi válságba került, amelyet jómagam, de a Momus más szerzője is, többször szomorúan voltunk kénytelenek írásban is konstatálni. A Bánk bán és az Álarcosbál premierjén hallottak után nem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen Nabuccót fogok még hallani tőle. Egy olyan súlyos válság után, amelyben ő volt, egy ilyen Nabuccóval visszatérni a budapesti közönség elé, bizony kisebbfajta csodának is mondható, sőt: nem is olyan kicsinek.

Molnárnak egyrészt sikerült visszatalálni fiatalkori hangjához. Az alsó oktávban sokkal világosabb, karcsúbb, mint az, amelyet a rossz években hősbaritonként erőltetett, viszont közép- és magas fekvésben egy igazi hősbariton színével és erejével zeng. Eltűntek súlyos intonációs problémái, tisztán szól minden fekvésben. Alakításának az örvendetesen stabil vokális megformálás mellett nagy ereje az átélt, színpad nélkül is rendkívül szuggesztív és expresszív előadásmód, amellyel tökéletesen jeleníti meg az asszír király minden indulatát és fájdalmát. Molnár most Debrecenben énekel főként, ennek örülhet a debreceni közönség, de úgy vélem, hogy nélkülözhetetlen énekes a budapesti színpadon is. Reméljük, mielőbb láthatjuk, hallhatjuk ismét az Operaházban is.

Az est legnagyobb meglepetése számomra Sümegi Eszter Abigélje volt. A tavalyi szezonban hallott Aida után nem reméltem egy ilyen, nem csak technikailag perfekt, de kifejezésben is felvillanyozó produkciót. Ha Sümegi olyan szerepben lép fel, mely megfelel a pálya jelenlegi szakaszának, azonnal kiderül, hogy a hang harmincöt éves karrier után is teljesen intakt, különösen ámulatba ejtő a magas regiszter — Abigél szerepének alfája és omegája! — biztonsága és ereje. Megvolt minden fenn is, lenn is, nagy vokális kultúrával és énektudással szólalt meg minden dinamikai árnyalat, nem csak gazdagon, hanem egyenesen pazarlóan. A közönség pedig pontosan érzékelte, hogy mit kap ezen az estén, és teljes joggal lelkesen ünnepelte.

Zakariás szerepe nem csak túl van azon a szerepkörön, amelyet Gábor Géza az Operaházban énekel, de az olasz basszus fach legigényesebb feladata is. Magam sem bíztam benne teljesen, hogy menni fog makulátlanul, bár a közelmúltban hallott Ramfisa és Timurja után tápláltam reményt is. Megállapítható, hogy igenis ment, megvolt a szólam minden hangja hibátlanul — de mikor egy énekes nem egész otthonos általános szinten ilyen hatalmas szerepek megformálásában, nem rendelkezik elég önbizalommal. Ettől óvatosabb lesz, nem megy bele úgy a szerepbe, mint egyébként kéne és tudna is. Annak ellenére, hogy hiányoztak, azok a nagy pillanatok, amelyeket egy jól megfogott, hosszan kitartott magasság, vagy egy erőteljesen megzengetett mély hang teremt, Gábor Géza Zakariása jó produkció, jobb, mint az utóbbi tíz évben az Operaház előadásaiban afonikus basszusoktól hallottam, de nem érte el a másik két főszereplő valóban rendkívül magas művészi színvonalát.

Fenena Gál Erika régi jó szerepe, mindig is az egyik legjobb volt. Kiválóan érvényesült benne magas mezzója, mely egykor nem nélkülözött bársonyosan puha színeket se. Ezek ma már teljesen hiányoznak: Gál Erika szoprán Fenena, a magas regiszterben olyan színnel és biztonsággal, hogy az jutott eszembe, lehet, a közelgő Azucena-debut helyett inkább Abigél szerepével kéne próbálkoznia.

A másik operaházi hiányzó, Fekete Attila énekelte Izmael szerepét. Tizenkilenc éve osztották ki rá először, az akkori premieren 2007-ben, amikor kezdte megtalálni a hangját, mely később a vezető olasz tenor szerepkörébe repítette. Az akkor megtalált hang megvan most is, bár az Operaházban nem hallhatjuk már több, mint három éve. Hinnie kellene benne magának is, hogy a voce megvan, nem kell többet adni, hangosabban, mint természetesen jönne, hallatszik kitűnően akkor is.

A kisebb szerepekben a Nemzeti Énekkar tagjai közreműködtek, kitűnően: Abdallóként Varga Donát, Baál Főpapjaként Gáspár István, de különösen megragadott, mint pár éve a Vigadóban a Don Carlos Mennyei hangjaként is, Kristófi Ágnes.

Jólesett ez a Nabucco, fülnek, szívnek, léleknek egyaránt. Csodálatos lenne, ha a koncertszerű operaelőadások szokását nem csak megőriznék, hanem számukat jelentősen megemelnék. Miért ne lehetne egy több, 5-10 előadásból álló bérletsorozatot indítani népszerű operákból, kiváló énekesekkel, akár a Müpában, akár a Zeneakadémián? Lefogadom, telt házzal menne valamennyi. Ajánlom megfontolni az ötletet.

Verdi Nabuccója a Zeneakadémián
©fotó: MÁV Zenekar / Steirer Máté.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.