Hétfátyol és hangerő (A Danubia a Zeneakadémián)

2006. június 4.
Zeneakadémia

Danubia Szimfonikus Zenekar
Angelica Leánykar
Vez.: Héja Domonkos

MOZART: Szöktetés a szerájból - nyitány
MASSENET: Thais - meditáció
WEBER: Abu Hasszán - nyitány
VERDI: Aida - balettzene
MUSZORGSZKIJ: Salammbo - papnők kara
NIELSEN: Aladdin-szvit (részletek)
R. STRAUSS: Hétfátyol-tánc
RESPIGHI: Belkis, Sába királynője

Különleges műsor-összeállítással várta közönségét a Danubia Szimfonikus Zenekar június 4-én este, a Zeneakadémia nagytermében. A műsorismertető szerint olyan zenéket válogattak össze, \"… amelyeket távoli, \"egzotikus\" tájakon játszódó történetek inspiráltak\".
Nem is rossz ötlet! Hasonló tematikájú zenék, egy egész este a mesés Kelet birodalmában. Mozarttól Respighiig nyolc zeneszerző muzsikájának segítségével a zeneirodalom 150 évén utazhattunk keresztül.

Mozart nyitányával indult a hangverseny, szerencsés kezdet, a zenekar rögtön megmutathatta, milyen optimista, milyen felhőtlen, és milyen hangosan tud szólni.
Mindjárt a kedvcsinálás után Massenet népszerű dallama következett, a koncertmester szépen, édeskésen játszotta a hegedűszólót - bár számomra úgy tűnt, kicsit talán idegesen is -, és a karmester ugyan kihagyott egy-két lehetőséget a zenekar és a szólóhegedű kommunikációját illetően, de azért jó kis meditációban volt részünk.
Weber Abu Hasszánjának nyitányánál már erősödött bennem az érzés, miszerint a mai este kulcsszava a hangerő lesz. Úgy szólt ez a zenekar, mint az ágyú, ami nagyon jó lehet, amikor annak van valami értelme.

Héja Domonkos mintha elfelejtette volna felépíteni a zenei folyamatokat, nem volt türelme megalapozni a kiteljesedéseket, mintha csak a harsányság, a tobzódás érne valamit, az odavezető utat pedig el lehetne felejteni, meg lehetne, vagy meg kellene spórolni. Nem lehet. De nem is kell. Nem feltétlenül a cél a legfontosabb, legalább olyan lényeges az odavezető út is. A felfokozott izgalmat, a túlzott hangerőt egy idő után már csak unalommá és zajjá lehet \"fejleszteni\".

Az est közreműködője volt az Angelica Leánykar is.
A kórust 1988-ban alapította Gráf Zsuzsanna, aki a mai napig is vezeti az együttest. Népszerűségük folyamatosan nő, mára már nem csak itthon, de külföldön is.
Muszorgszkij, Nielsen és Respighi műveiben működtek közre, utóbbiban a folyosóról énekelve, a helyüket a karzaton ugyanis elfoglalta a tekintélyes mennyiségű ütős és rézfúvós hangszer. A kórusnak igazi szerepe csak a Muszorgszkij-műben volt, a többi esetben inkább színfoltként hatottak, de mindhárom alkalommal jól oldották meg feladatukat.

Richard Strauss Hétfátyol-tánca kissé unalmasra sikeredett. Nem tudott sem igazán izgalmas, feszült, sem pedig érzéki lenni, mert már az első pillanatoktól kezdve hiányzott belőle az intimitás, az elmélyülés, a pillanatok tudatos átélése, s az állítólagos vad érzékiséget is csak a decibelek növelésével próbálta sejtetni a karmester.
Mivel az emberi fül úgy van megalkotva, hogy szédületes sebességgel képes az alkalmazkodásra, nehéz úgy hatni egy bődületes fortissimóval, ha előtte már jó ideje csak mezzofortét és fortét hallottunk. Így egyszerűen elvész a hatás.

Respighi zenekari szvitje igazán érdekes muzsika, kimondottan izgalmas, bonyolult ritmikával. Héja Domonkos kiválóan levezényelte ugyan a darabot, a zenekar is kiválóan lejátszotta a hangokat, de itt is pusztán csak a hangerővel akartak hatni, időnként már a fülsértő kategóriát súrolva. Pedig lehetett volna talán mással is próbálkozni. Egy kis játék, egy kis elengedettség, több fantázia, némi kis lazítás a gépies \"jólmegfelelésen\", az egyéniség bátrabb bevállalása jót tett volna zenekarnak, karmesternek egyaránt.

El tudom képzelni, milyen nehéz lehet manapság egy zenekart egyáltalán életben tartani, világos, hogy az üzletről is szól egy-egy koncert, nem mindegy milyen műsort választanak, nem mindegy, tapsol-e a közönség a koncert végén, hiszen az a cél, hogy a következő évad bérleteit is el lehessen adni. Ez teljesen érthető.
Ugyanakkor ez a nagy igyekezet nem uralhatja teljes mértékben a produkciót. Amíg csak a siker a cél, a tapsviharért, a rajongásért, magyarán szólva az üzlet kedvéért folyik a játék, mindig felszínes marad kicsit, mindig hiányozni fog néhány mélyebb rétege a muzsikálásnak, az, amit már inkább művészetnek szokás nevezni.

Persze ez önmagában véve még nem feltétlenül baj, hiszen ezen a vasárnap estén is megtelt a Zeneakadémia nagyterme, zúgott a taps, a közönség, a zenekar s a karmester is elégedettnek látszott.
És hogy kell-e ennél több egy fiatal magyar zenekarnak?
Ezt az ő feladatuk eldönteni…