Helyzetjelentés - Liszt Ferenc Zeneakadémia, 2013. október 20.

Nem mindennapi módon zajlott-zajlik a Zeneakadémia (fő)épületének újranyitása. Attól most eltekintenék, hogy felidézzem a felújítás történetét, legyen elég annyi, hogy nagyon nehézkesen ment, eredetileg a megnyitásának centenáriumára kellett volna elkészülnie.

Örüljünk annak, hogy elkészült, és legalábbis első látásra szépen sikerült. Az épületből keveset láttam, így erről nem nyilatkoznék, de az még így is feltűnt, hogy a földszinti női mellékhelyiségbe ott lehet bejutni, ahol hajdanán az erősebbik nem tagjai végezhették dolgukat; nem vagyok róla meggyőződve, hogy néhányan nem fognak benyitni oda rutinból.

Maga az épület előtti tér is erőteljesen megváltozott, hiszen most már a Liszt Ferenc tér ezen részéből is száműzték az autókat. Felszámolták a maradék két-három tucat parkolóhelyet, aminek a környéki utcák lakói feltehetőleg nem örülnek. A külső munkálatok vasárnap este még nem voltak készen, ám aligha elképzelhető, hogy ez 2 napon belül ne rendeződjék.

De vissza a megnyitóhoz. Tulajdonképpen három felvonásban bonyolódik le: az első vasárnap este lezajlott, meghívottjai az intézmény volt és jelenlegi alkalmazottjai, diákjai, és a zenei élet jelentősebb személyei voltak, azaz a szakma. Ez az este technikai értelemben főpróbája a kedd esti protokoll hangversenynek, amely elsősorban politikusoknak, diplomatáknak, szól. És lesz még egy hangverseny 26-án is azok számára, akik a felújítást végezték.
A három koncert műsora és előadói nagyrészt lefedik egymást, de azért voltak különbségek, így ha nincs külön jelzés, akkor leírtak a 20-i estére vonatkoznak.

Nem túl hálás feladat egy ilyen hangverseny műsorának összeállítása, sokfajta igénynek kell megfelelnie. A koncepció mindenképpen dicsérendő: az előadók lehetőség szerint a jelen és a jövő nagy ígéretei közül kerültek ki. Azt is fel kell hozni a programszerkesztők mentségére, hogy a sok rövid műsorszámos szerkezet adott volt, ebből kellett kihozni a legtöbbet. Nos, ez nem sikerült maradéktalanul.

Természetesen nemcsak a zenéé volt a főszerep, Batta András, a felújítást kiharcoló és levezénylő rektor dióhéjban elmesélte a renoválás történetét, és megköszönte az ebben résztvevőknek munkáját, név szerint is bemutatva néhányukat. Mivel az orgonaüléseket egy nagyméretű kivetítő vászna takarta el, vártam volna, hogy a felújítás részleteit taglaló mondatok alatt képi illusztrációt is kapjunk...

Elsőként Sándor László sajátos című fanfárját hallhattuk a rézfúvós tanszak tanáraiból és növendékeiből alakult alkalmi együttes tolmácsolásában.

Ezt a Himnusz követte, nem a „sportverzió”, hanem a megszokott. Számomra meglepő volt, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kórusa, akik énekelték a közönséggel egyetemben, egy szólamban tették ezt. Ha valahol-valamikor, akkor pont itt és most ildomos lett volna a négyszólamú letétet megszólaltatni.

A LFZE zenekara Kelemen Barnabás irányításával Brahms V. magyar táncát szólaltatta meg. Ez a műsorszám nyilvánvalóan a protokoll-közönségnek szólt, mert amúgy nem sok keresnivalója volt az estén. Ráadásul a karmester-nélküliség nem is működött jól, többször bántóan szétment a zenekar és az irányítója.

Csizmadia Anna előadásában népdalcsokrot hallhattunk, jó ötlet volt, hogy a szólista az egykori rádióközvetítő állásból énekeljen. Talán az est legkellemesebb élménye volt ez a dalcsokor.

Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de döbbenetes kontraszt volt az utána következő hegedűs páros, kik Bartók 44 duójából adtak elő hármat. A döbbenet annak szól, hogy a nagyhírű Kelemen-Kokas művészházaspár mennyire félreértelmezte Bartók opuszát. Teljesen híján volt az előadásuk az egyszerűségnek, természetességnek, játékosságnak, interpretációjuk kifejezetten agresszív volt, és ha az ember nemcsak hallgatta, hanem nézte is őket, akkor pedig egyenesen morbid, bár kétségtelenül az is elismerésre méltó, hogy technikailag ilyen magas fokon tudnak hegedülni ennyi akrobatamutatvány végzése közben is.

A Thész Gabriella vezetésével anyaiskola és komoly intézményi háttér nélkül nem régóta működő Nemzeti Gyermekkar Bartók: Levél az otthoniakhoz című művét, és Kodály: Esti dalát énekelte szép hangon, tisztán és igényesen. Érdemes lenne valaki(k)nek felkarolnia az együttest.

Bach C-dúr csellószvitjének nyitótételét játszotta a mindössze 15 éves Devich Gergely, szépen, de a korát jelentősen meghaladó érettség nélkül. Talán szerencsésebb lett volna neki későbbi korból származó művet választani, amit a pár másodpercnyi videoklip tanúsága szerint jobban előadott volna. De még oly fiatal, hogy bizton állíthatjuk, lesz ez még másképpen.

Utána Lantos István improvizált Liszt-témákra, hogy az intézmény névadójának is tisztelegjünk.

Dohnányi op. 1-es zongoraötösének első tétele hálás feladat az előadók számára, most kissé visszafogottan csendült fel.

Zárószámként valószínűleg az előadó apparátus (zenekar+kórus+énekes szólisták+hangszeres szólista) okán Beethoven mindig vitákat kavaró Karfantáziáját halhattuk. Továbbra sem lesz kedvencem a mű, pedig a szólista Farkas Gábor igazán kitett magáért.

Nem tudom, lehetett volna-e jobb műsort összehozni, kevesebb, de hosszabb számokkal, mert ez a struktúra megnehezítette, hogy az ember elmélyültebben élvezze a muzsikát.

De az is lehet, hogy most kivételesen nem ez volt a fő vezérlőelv, hiszen a főszereplő maga az épület és a koncertterem volt. A Nagyterem pedig semmivel sem lett rosszabb, sőt: akusztikája a régi, a fekete szín kifejezetten előnyére vált, az üléssorok közt nagyobb lett a lábhely, szóval a kényelem javult. A többit majd meglátjuk, mert az orgonának még kell 2 év, mire elkészül. Az már egy másik történet lesz.