Haydn és Richard Strauss a Zeneakadémián

2003. november 20.
Zeneakadémia
MÁV Szimfonikus Zenekar
Kiss József (oboa)
Vez.: Uri Mayer

Ebben a naptári évben már harmadszor volt szerencsém élőben hallani a MÁV-zenekart a Zeneakadémia nagytermében, három különböző karmester dirigálásával. Meg kell valljam, hogy az első, májusi koncert alkalmával a teátrális gesztusokkal vezénylő kanadai vendégdirigens - Kerry Stratton - pálcája alatt muzsikáló zenekar játéka cseppet sem volt emlékezetes. Másodszor - a múlt hónapban - már sokkalta jobb volt az összhatás, ekkor a zenekar művészeti vezetője Gál Tamás dirigált. Ez utóbbiról a Momusban is beszámoltam.

Legutóbb ismét kanadai vendég irányította a zenekart, Uri Mayer, aki egyáltalán nem ismeretlen a hazai közönség számára, lévén az 1977-es Budapesti Nemzetközi Karmesterverseny közönségdíjasa. Mayer kiváló munkát végzett a minden bizonnyal nem túl hosszú közös próbaidőszakban, a zenekar az általam hallott hangversenyei közül most nyújtotta a legjobb teljesítményt. A koncert elején bemelegítésképpen Haydn La vera constanza nyitánya szólalt meg, majd ezután következett a mélyvíz: Richard Strauss ritkán játszott, a magánszólam szempontjából rettentően nehéz Oboaversenye.

A versenymű nem mindennapi kihívások elé állította a szólistát, Kiss Józsefet, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szóló- oboistáját - gondolok itt például a nyitórész szinte levegővétel nélküli három-négy percére…
Nem érzem magam elég avatottnak ahhoz, hogy a művész technikáját értékeljem, maradjunk annyiban, hogy játéka felettébb meggyőző volt. Nem véletlen, hogy csupán elvétve veszik elő ezt az egyébként nagyon tetszetős kései Strauss-darabot, feltehetően igen kevés oboista mer egyáltalán belevágni.

A hangverseny második részében Haydn Filozófus melléknevet viselő szimfóniája került terítékre, ugyancsak szép előadásban, a fúvóskar a végén a karmester külön dícséretét is bezsebelhette, már amennyiben a fúvósszekció játékosainak egyenkénti felállítása ezt jelenti. Furcsa szokás, annyi szent.

Zárásként - az egész estét megkoronázandó - egy elementáris Rózsalovag-szvit következett. Volt itt minden: dinamikus játék, tempóváltások, dörmögő-brummogó Ochs-keringő. A zenekari színek ilyen gazdagságával még egyetlen MÁV-koncerten sem találkoztam, ami persze részben a zseniális hangszerelő Strauss-nak köszönhető, de azért remélhetőleg a muzsikusoknak és a karmesternek is jócskán részük van benne.

Szó, ami szó, érdekes volt látni, hogy a köztudottan nem túl nagy apparátust foglalkoztató Haydn-szimfóniát követően a zenészek kisétáltak a színpadról, majd némi technikai bűvészkedést (közte a csemballó elsüllyesztését) követően körülbelül kétszer annyi muzsikus lepte el a pódiumot, a straussi mammutzenekar szellemiségének megfelelően. Ilyenkor merül fel az emberben az, amit a szakma már régóta hangsúlyoz, nevezetesen, hogy vannak olyan zenekari darabok, amelyek előadására a Zeneakadémia nagyterme egyszerűen nem alkalmas. Nos, a Rózsalovag-szvit véleményem szerint valahol a határon mozoghat. Kicsit talán már át is lépve azt…