Háry János a MűPában

2007. április 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

KODÁLY:
Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burgváráig - daljáték négy kalandban elő- és utójátékkal

Háry János: Perencz Béla
Örzse: Németh Judit
Marci kocsis: Massányi Viktor
Mária Lujza: Cserna Ildikó
Császárné: Geötz Judit
Narrátor: Hegedűs D. Géza

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Énekkara és Gyermekkórusa (karigazgató: Strausz Kálmán, Thész Gabriella)
Vez.: Fischer Ádám

Dramaturg: Böhm György
Koreográfus: Foltin Jolán

Volt egyszer egy fesztivál!
Meg persze lesz is. Reméljük!
Könnyű dolguk nincs, hiszen sokkal több a versenytárs, mint a boldogtalan békeidőkben, de számomra legalábbis úgy tűnik, hogy a szerencsésebbik végén fogtak hozzá a dologhoz. Sem fogadkozásokat, sem nyilatkozatháborút nem hallottunk tőlük, egyszerűen csak végzik a munkájukat.
Ám azért szép csendben, bizonyos hangsúlyeltolódást, diszkrét profilváltást észrevehet, aki odafigyel.

A szokás még a közelmúltban is azt diktálta, hogy miként a tortából a legvégére hagyjuk a marcipáncsemegét, úgy a fesztivál zárónapjára is tartalékolni kell a legjavát, vagyis a nemzetközi húzóneveket.
Az eljárás teljesen indokolt volt akkor, amikor szinte a Budapesti Tavaszi Fesztivál volt az egyetlen alkalom a kitekintésre. Szerencsére ma már elég nagy a konkurencia ezen a téren, és én éppen ezért tartom egészen ragyogó ötletnek az idei zárókoncert megválasztását. \"Nagy dobás\" volt, kétség nem férhet hozzá, csak éppen másképp. Természetesen Fischer Ádámot tekinthetjük nemzetközi szinten jegyzett nagy névnek, de a műsor inkább csak itthon, nekünk volt fontos.

De nekünk nagyon.

2007 Kodály éve, és a Háry egyértelműen főmű, vagy legalábbis egyike a főműveknek. Különös darab, és most már aligha valószínű, hogy valaha is népszerűbb, gyakrabban játszott kompozíció legyen. Az áttörés nem következett be, a magyar parasztdal változatlanul kényelmetlenül érzi magát urbánus műfajban, operaházi jelmezben, szmokingos uraságok között. A \"magyar singspiel\" megteremtésére tett kísérletet mégsem szívesen nevezném sikertelennek, még kevésbé bukottnak. És persze nem is Kodályon múlt.

Nagyon szellemes, látványos, sokszínű zene, igazán \"profi\" munka, a szónak minden pejoratív felhangja nélkül. A Rádiózenekar jól is szól, és én egyre sűrűbben gondolok arra, hogy akár gyakrabban is műsorra tűzhetnék a darabot. Aztán persze rájövök, hogy elsősorban azoktól a zenekari jelenetektől vagyok elvarázsolva, amelyek külön-külön is népszerű ráadásszámok.

A betétdalokkal kapcsolatban nem a vokális teljesítményekkel van bajom, habár Perencz Béla kétségtelenül és kíméletlenül végigkiabálja a szerepet. Sajnos nincs mit tenni, ez az úzus. Sarkakat a földnek feszítve, homorítva zengeni világgá, hogy milyen jó is a dolga a katonának...

Németh Judit is küszködik, de ő éppen azért nagy művész, hogy akár a megrögzött szokásokkal is megharcoljon. Látványosan keresi a hangját, végigkísérletezi darabot, hogyan találhatna vállalható, muzikális kompromisszumot Wagner-szerepeken edzett orgánuma és a népdalok egyszerűsége között.
És pontosan akkor sikerül neki, amikor legnagyobb szükség van rá. Nyilván ezért is rendkívüli a hatás. A Szegény vagyok, szegénynek születtem spártai egyszerűséggel szólal meg, és ráadásul Fischer is a helyén van - A Tiszán innen, Dunán túl így felemelő, élmény-szerű, katartikus.

Hegedűs D. Géza is nagyon tetszik a narrátor szerepében - jól hallhatóan nem csak nekem. A szövegkönyvet kevésbé ismerők hangosan derülnek a sztorikon, de hát miért is ne tennék, jól van ez így. Az az igazság, hogy derülök én is, ha halkabban is.

Szeretném külön kiemelni táncosok, és persze a koreográfus teljesítményét. Előzőleg furcsállottam az ötletet, mert sajnos elég gyakori, hogy a zene csak ürügy a balettmester számára. Szükséges rossz, aminek csak annyi a haszna, hogy elfedi a lépészajokat...
Ám Foltin Jolán alázattal és okosan dolgozik, így a tánc érzékenyen illusztrálja, kiegészíti és kommentálja a zenei és dramaturgiai eseményeket. Az eredmény több mint meggyőző.

A végső taps után nosztalgikus hangulatban üldögélek még egy darabig a helyemen. Érzem, hogy a történet, a népdal és a szimfonikus anyag diszharmóniáját, anakronizmusát ez a nagyszerű előadás sem tudta feloldani, mégis rendkívüli jelentőségűnek tartom az eseményt.
Kodálynak még a kudarc szinte biztos tudatában is kötelessége volt belevágni ebbe a kísérletbe. Senki más nem lett volna rá képes. Megtette, és mint most is kiderült, a sikertelen kísérlet is közelebb visz az igazsághoz.

Ha viszont egy hangverseny ilyen fontos igazságokat képes felmutatni, akkor tökéletesen felesleges a külföldi sztárokat hiányolni. Nekem ez volt a Tavaszi Fesztivál záróhangversenyének igazi tanulsága.