Hármaskritika a Verdi Requiemről

2003. december 1. - Budapest Kongresszusi Központ
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Cserna Ildikó, Németh Judit, Bándi János, Kováts Kolos (ének)
Vez.: Kobayashi Ken-Ichiro
VERDI: Requiem

Hétfő este, fél nyolc. Zsúfolásig telt Kongresszusi Központ. Pár perces feszült várakozás: a karmester megvárja, míg mindenki megtalálja a helyét és befejezi a fészkelődést, majd beinti a zenekart. Ezzel kiengedi a szellemet a palackból. A következő jó két óra Verdié és a Requiemé. Fantasztikus zene. Dübörgő és lendületes, vagy éppen finoman halkuló, de mindenképpen magával ragad: egyetlen percre sem engedi el a hallgatót.

Hamar kiderült, hogy Kobayashi Ken-Ichiro nem fogja vissza a zenekart. Ahol dübörögni kellett, ott dübörögtek, nem sajnálták a hangerőt. Így mindjárt a Kyrie-tételben vizsgáztak a szólisták is: vajon bírják-e hangerővel? Bírták.

Szemből látni a karmestert nem csak a Zeneakadémia orgonaüléséről lehet, hanem például a Kongresszusi Központban is, amikor a Dies irae-tételben az erkély két szélére állított rézfúvós-szekciót vezényli. Jó ötlet volt: igazán kellemes hangzást eredményezett a három irányból hallható a zenekar, még úgy is, hogy helyzeti hátrányban voltam, mivel nem középen ültem.

A szólisták közül különösen a hölgyek ragyogtak ma este, talán nem véletlen, hiszen a legtöbb énekelni valót ők kapták Verditől.

Ha valakinek eddig kétségei lettek volna Cserna Ildikó hangi kvalitásait illetően, ezek után bátran félreteheti őket, mert a művésznő ismét bizonyított. Nagyon szép csengésű, csaknem korlátlan terjedelmű hang birtokosa, és bánni is tud vele. A feladat jellegéből adódóan csodás pianókat is hallottunk tőle, emellett szépen és hosszan kitartott magasságokkal is megajándékozott minket.

Az élvezetek halmozásának kategóriája volt, amikor Cserna Ildikó Németh Judittal együtt énekelt. Nagy öröm itthon is hallani a művésznőt, aki már Bayreuthban is bizonyított, legutóbb pedig a Tannhäuserben tapsolhattunk neki. Kedvencemet, a Lacrimosa-tételt kiváló előadásával tette emlékezetessé.

Sosem gondoltam volna, hogy Bándi János esetében valaha is a hangerőt fogom hiányolni. Valószínűleg túl messze ültem, ezért pianóknál fülelnem kellett. Amit hallottam, az viszont meggyőző volt, különösen a Hostias-tételben.

Kováts Kolosnak ezúttal a kezébe nyomtak egy kottát, amire semmi szüksége nem volt. (Az Operában kotta nélkül énekelt legutóbb). Néha letette, hogy ne zavarja éneklés közben, máskor kinyitotta, de bele sem nézett. Minek is tette volna? Õ tudja csak, hányadszor énekli már; biztos vagyok benne, hogy álmából ébresztve is tudná folytatni bárhonnan. Ez a rutin is szerepet játszik abban, hogy a produkciója még mindig élvezhető. Jó, néhol halkabb a kelleténél, de vannak mélységei, és a hang sem szürkült el.

A kórus (a Nemzeti Énekkar) is kitett magáért ma este, kiegyenlített teljesítményt nyújtottak, és megérdemelten gyűjtötték be a közönség elismerését a végén. És nem csak a közönségét: a karmester is elégedett volt velük, csakúgy, mint a zenekarral (Nemzeti Filharmonikusok). Ez az érzés egyébként kölcsönös volt, a kórus és a zenekar is ünnepelte Ken-Ichirót. Megérdemelten. Ez a pici ember nagy karmester. Nemcsak jól ismeri és érti ezt a művet, hanem szereti is. Ezt sugározta felénk egész este.

A hosszan tartó ünneplés után ráadás következett: Ken-Ichiro mosolyogva, szerényen és magyarul kért engedélyt a közönségtől, hogy a Sanctus-tételt még egyszer előadhassák, mintegy levezetésképpen. Senki sem ellenkezett.

(kalahari)

A MOM parkban zajló tüntetés némileg hátráltatta a koncert kezdését, és gondolom, erre való tekintettel engedtek be a zenében valószínűleg nem túl járatos ajtónállók néhány későn jövőt a számok közötti nem létező szünetben - mindenesetre a BKK megtelt. Nem is csoda, hiszen Verdi Requiemje Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével abszolút közönségcsalogató program. A zenekarra az egykori főzeneigazgató már alig ismerhetett rá, de azért ez az NFZ volt, és mögötte természetesen az NÉ tagjai sorakoztak fel. Ez már nem is egyszerűen közönségcsalogatás, hanem ígéret volt arra, hogy a minden tekintetben monumentális alkotás nem csak egy \"most éppen ezt itt\" előadása lesz a sok közül. Ha ehhez még az énekesgárdát is megnézzük, akkor az ígéret bizonyossággá válhat. A Cserna Ildikó-Németh Judit-Bándi János-Kováts Kolos-quartett mindenesetre ezt előlegezte meg.

A szokásos köhögések és bekapcsolva felejtett csipogó, fütyülő szerkentyűk zajából kibontakozó pianissimo indítás rögtön azt látszott igazolni: a kiválóan felkészült zenekar képes lesz a hétköznapok szürkesége fölé emelkedni. A kórus, az icipici szoprán megingástól eltekintve a legelején, hallhatólag szintén a nemmindennapiság kategóriájába kívánt aznap este felszállni, teljes sikerrel. Hol sziklaszilárd, hol állóvíz simaságú szólamtömbök hangzottak, és az énekkar a zenekarral együtt \"lélegezve\" alakította ki azt a homogén tömböt, amiből a szólistáknak kellett kiemelkedniök.

És Kobayasi állt előttük: kotta nélkül, pontos, valódi karmestermozdulatokkal irányította őket, láthatólag volt jobb és bal keze, még a szabványos ütemezés mozdulatai is felfedezhetőek voltak rajzolatai nyomán. Annyit mozgott teste, amennyi egy ekkora apparátus összefogásához kell. Különösen tetszett a karzati trombitásokat beintő hüvelykujjmozdulata. Másfélórás működését egyáltalán nem a \"na, mekkora pálcamester vagyok\" attitűd jelezte. Aztán jött a rézfúvós kórus belépése. Hihetetlenül pontosan, tömbszerű hangzást produkálva indították a Tuba mirum akkordjait. Nem tudom - hangszerész múltamat felidézve sem -, hogy az eloxált trombiták csak divatszínben szerénykedtek, vagy valamilyen hangszín-meghatározó szerepük volt, mindenesetre a rezesek e megmutatkozása lenyűgöző volt. És a zenekar végig hozta ezt a szintet. Nagy fortéik elfértek a BKK-ban, de igazi differenciált kezelésükhöz a teremnek nincsenek meg az akusztikai eszközei.

Hogy a legfontosabbal kezdjem az énekes szólisták közreműködéséről a leírást: Németh Judit olyan formában és formátumban mutatta meg az alt szólam szépségeit, amely a zenekar, az énekkar, és a karmester teljesítménye mellett igazi ünneppé avatta a mű előadását mindazok számára, akik jelen lehettek. Mellette Cserna Ildikó nem tűnt ilyen erőteljes egyéniségnek, de legalábbis feltűnő hiányosságok nélkül énekelte a szopránra bízott dallamokat. Bándi János tenorja, ha kellett, magasra szárnyalt és ércesen zengett, és onnan egy pillanat alatt zuhant a mélybe és a pianóba, amely hirtelen váltásokra való képesség az igazi nagyságok sajátja, csakhogy e pianók nem tetszettek: leginkább arra emlékeztettek, amikor egy énekes markírozik, visszafogottan használja hangját, hogy a fellépésen teljes fényében tündököljön. De hát ez itt a koncert volt! Kováts Kolos basszusa ide kevés volt. Kulturáltan énekelt, de sem hangszínének sötétsége, sem matériájának volumene nem tette erre a szerepre igazán alkalmassá.

A végén a közönség az első ütemek alatti unmuzikalitására rácáfolva hatalmas, és főleg értő, az est igazi hőseit külön kiemelő ovációval fogadta a produkciót, majd később, a ráadásként előadott Sanctus-tételt.

(Cretien Louis)

Ha úgy megyek hangversenyre, hogy tudom, hogy majd írnom kell róla, nekem igenis vannak előítéleteim. Előre mérlegelem, hogy az előadók, és a mű régebben hallott előadásainak ismeretében mire számíthatok. Az 1979/80-as szezonban Lamberto Gardelli dirigálta koncert óta viszonylag sokszor volt szerencsém a Verdi Requiemhez, és úgy gondoltam, hogy a mostani a jobbak, vagy éppen a legjobbak közé fog tartozni.
De soha nem ragaszkodom az előítéleteimhez. Szomorúan hagyom őket romba dőlni, ha úgy adódik.

Kérem, ez egy rossz koncert volt, pedig annak alapján, amit a pódiumról hallottam, akár nagyon jó is lehetett volna.

Rossz volt. Ne kerülgessük, mondjuk ki, még ha magyarázkodnunk kell is.

A Nemzeti Filharmonikusok játéka az utóbbi időben egyre jobban tetszik. A néhány évvel ezelőtti mélyponthoz képest leírhatatlan a javulás. Tegyük hozzá, hogy Kobayashi mester már szinte hagyományosan össze is kapja őket egy kicsit, és ez most sem volt másként. Nem csak a hangszeres biztonság, a tisztaság, a pontosság terén remekeltek, hanem a zenekari hangzás, a hangszín is kifejezetten szép lett. Emeljem ki az egész művet indító mélyvonósok pianissimo bársonyosságát, vagy a fafúvókat, vagy a karzatról megtámogatott rezeket? Szép volt mindegyik. Talán csak a Dies Irae tételben csúnyán, szárazon pufogó nagydob cseréjére tennék egy bátortalan javaslatot, de ez az egyetlen, csekély és lényegtelen kifogásom.

A Nemzeti Énekkar is nagyon jó. Teltek a forték, nem lebegnek és nem levegősek a pianissimók sem, és végre egy olyan kórus, ahol a tenorszólamban magas hangokat is énekelni tudó férfiak, és nem mutáló kamaszok ülnek.

Szóval a szólistákkal volt gondom?

Nem, nem, a szólók is nagyon szépek voltak. Cserna Ildikó és Németh Judit oktávban kettőzött szólója az Agnus Dei-ben igen sokat mondott mindkettőjük zenei érzékenységéről, de külön-külön is tetszettek. Egy-egy halk részletben nekem úgy tűnt, hogy Bándi János meg van fázva. Előfordult, hogy bizonytalan pozícióból és levegősen szólt, forte magasai viszont teltek és gyönyörűek voltak. Kováts Kolos nem az az átütő orgánumú basszus, mint amilyet néhány lemezfelvételen hallhatunk, de régen sem volt az. Mindezért fölényesen kárpótol bennünket intelligens zeneiségével, és ha önmagában nem is tartom nagyon-nagyon fontos dolognak, de tudom méltányolni, hogy végig kívülről énekelte a szólamot.

Hogy akkor mégis, miért éreztem rossznak ezt a koncertet? Mert nem hatott, nem működött. Lehetett Kobayashi zseniális (az volt), lehetett a NFZ ragyogó (az volt), alakíthattak nagyot a szólisták (alakítottak), a muzsikusok minden felkészültségét és igyekezetét tönkreteheti az érzéketlenség, az ostobaság.
Azt, hogy átadjam magam, hogy hagyjam hatni a zenét, hogy részem legyen a \"földöntúliban\" szinte teljesen lehetetlenné tette a \"nagyérdemű\", \"tisztelt\" és \"nagybecsű\" publikum, vagy minek is nevezzem.

Évtizedek óta járok koncertekre, tudom, hogy egy-egy torokköszörülés, netán köhögés kikerülhetetlen, különösen egy BKK befogadóképességű teremben. Nehezebben elfogadható, de tegyük fel, hogy a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy valakinél véletlenül megcsörren a mobil.
De erre a nyüzsgésre, fészkelődésre, harákolásra, állkapocs-recsegtetően jóízű ásításra, folyamatos telefonálgatásra nincs mentség. (Biz\' isten ugyanazt a csengőhangot hallottam az előadás alatt többször is.) Volt néhány ajtócsukódás, majd egy hosszabb tételszünet közben néhányan megindultak a büfé felé. De legalább tételszünetben, mert olyan is volt - nem egy -, aki tétel közben állt fel, hogy kibaktasson, vélhetően a mosdóba, vagy ki tudja, lehet, hogy rágyújtani? Ráadásul aztán vissza is jött...
Nem hittem a szememnek, a fülemnek.

Kérem szépen, a Kodály-módszer országában, 2003-ban, itt tartunk ma. Lehet, hogy legközelebb inkább valami focimeccsre megyek, csak hogy ne érjen ilyen meglepetés. Jut eszembe, lehet, hogy a BKK azt jelenti, hogy \"B-Középnek? Koncertet?\"

(Dauner Nagy István)