Hangverseny Bartók Születésnapjára - A Nemzeti Filharmonikusok a Tavaszi Fesztiválon

2014. március 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Enescu: I. román rapszódia, op. 11, No. 1
Bartók: III. zongoraverseny, BB 127, Sz. 119
Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, op. 58

Fejérvári Zoltán (zongora)
Nemzeti Filharmonikusok
Vezényel: Kocsis Zoltán

Ha jól emlékszem, valamikor már megírtam, hogy a Tavaszi Fesztivál keretében megtartott Bartók születésnapi hangverseny mennyire szilárd pontja az életemnek. Most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy kihagytam-e bármelyiket is, de ha mégis, akkor bizonyára nyomós okkal.

Arról viszont nem beszéltem, hogy ezen hangversenyek fő erénye pontosan az, hogy hiába ismétlődik évről-évre, hiába a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán az állandó főszereplők, soha nem merevedtek szertartássá, és a jelek szerint ilyesmitől ezután sem kell tartani.

Nagyon jó például, hogy a műsor soha nem korlátozódik az ünnepelt kompozícióira. Az az Enescu, illetve Csajkovszkij mű, ami most közrefogta az este egyetlen Bartók művét, igazán ritkán hallható hazai koncerteken.

De van még egy fontos kérdés. Lehet tudni, hogy Kocsis Zoltán előszeretettel kísérletezik olyan művekkel, amelyek még nem jelentek meg a új Bartók Új Sorozatban (népszerű nevén „BÚS”). Ilyenkor lehet kipróbálni új közreműködőket, szólistákat és át lehet gondolni a koncepciót. Jelentős hangversenyen, közönség előtt, „élesben” - de még azelőtt, hogy stúdióba vonulna a csapat.

A zongoraversenyek sem jelentek még meg az új sorozatban, szóval lehet találgatni, netán Fejérvári Zoltán lenne a kiválasztott?

Nos, éppen ő volt a következő fontos motiváló tényező, amiért meg akartuk hallgatni ezt a hangversenyt. Szerintem egy-egy zongoristát már szinte a repertoárja alapján is meg lehet ítélni. Nem nagyon bízom azokban, akik szinte kizárólag a népszerű-kötelező Copin-Liszt körben mozognak. Hiába tudják az átlagos zongora-repertoárt, a zenei látókörük nem lehet elég széles ahhoz, hogy igazán fontos dolgokat tudjanak elmondani a hangszerükön.

Fejérvári Zoltánt többször volt alkalmam meghallgatni. Játszott már kamaraműveket és kortárs kompozíciókat, és pontosan azzal az elkötelezettséggel, amiből számomra nyilvánvaló volt, hogy nem egy „klavírhuszár” a sokból. Egyszóval, sejtettem, hogy jó lesz.

De azt nem gondoltam, hogy ennyire!

Kifogástalanul zongorázott, de ezen a szinten ez mellékes körülmény. Egyáltalán nem kötik le a pusztán technikai problémák. A zongoraverseny kifejező volt és gazdag, de a ráadás talán még többet árult el a fiatal művészről. Janáček egy csendes darabját játszotta a „Benőtt ösvények” ciklusból, szóval nem virtuóz szemfényvesztéssel próbált sikert aratni. Igaz, egy ilyen kontemplatív kompozícióból egy egész világot építeni – ahogy azt Fejérvári Zoltán tette – sokkal nagyobb és nehezebb feladat.

Bárhogy is történik majd, nem hiszem hogy az ő személye méltatlan választás lenne a BÚS zongorverseny-felvételein.

Legfeljebb az a kérdés, hogy mennyire tudnak hosszú távon is együttműködni azzal Kocsis Zoltánnal, aki Bartókban kikezdhetetlen tekintély.

Nem nekem kell bizonygatnom, hogy hiba lenne Kocsist csupán Bartók interpretációi miatt becsülni. Ezt maga a karmester nyomatékosította a koncert egészén.

Az este a Bartóknál mindössze néhány hónappal fiatalabb Enescu egy korai művével kezdődött. Kialakulatlan stílusú szimfonikus költemény, minden pontján érződik a „zsenge”. Néha bombasztikus és üres, de többnyire kifejezetten hatásos. Nem hiszem, hogy Enescunak az lett volna a célja, hogy egyfajta paródiát írjon, de a helyenként harsány és túlzó kompozíción én rendkívül jól szórakoztam. Hozzáteszem: mindvégig érezhető volt, hogy igazán élettelivé és élvezhetővé Kocsis Zoltán nagy kedve és lendülete tette a művet.

Másképpen volt emlékezetes a Csajkovszkij mű a második félidőben. Éppen a Manfréd szimfónia nem tartozik szorosan vett kedvenceim közé. Nem merném azt mondani, hogy a mű lenne kevésbé kvalitásos, mint a „fő” művek, mondjuk a negyedik, ötödik és hatodik. Valószínűbb, hogy egyszerűen kevésbé vagyok fogékony a byroni romantikára, ahogy idegenkedem a nagy tehetségű Caspar David Friedrich festményeitől is...

Most viszont pontosan ez a világ volt nagy hatással ránk. Valami ilyesmire gondolhatott Nikolaus Harnoncourt, amikor beszédszerű zenéről szólt. Kocsis kifejezetten „epikusan” vezényelt.

Ebben az előadásban érdekes módon pontosan az vált a mű legfőbb erényévé, ami korábban nem tetszett benne. Mostanáig csak tudtam, hogy a Manfréd szimfónia programzene, de most meg is értettem. Majd egy órán át tartó, nagy pillanat volt.