Halottak Napja után, Karácsony előtt - Verdi Requiemje három koncerten

Kolonits Klára (szoprán), Meláth Andrea (mezzoszoprán), Fekete Attila (tenor), Kováts Kolos (basszus)
Nemzeti Filharmonikusok, Nemzeti Énekkar
Vezényel: Antal Mátyás

Pécs Kodály Központ 2015. október 29.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenytere. 2015. október 31.
Szent István Bazilika 2015. november 4.

Itt az ősz… és vele elkerülhetetlenül eljön minden évben a Halottak Napja is. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már sok éve karácsonytól karácsonyig számítom az évet, ez lett életemben a zsinórmérték. „Még csak most volt karácsony”… „Oh, még fél év van karácsonyig!”… „Nahát, már megint itt a karácsony?”… És ahogy öregszik az ember, a két karácsony közötti idő úgy tűnik egyre rövidebbnek. De bármennyire is rövid lett egy év, így november felé már lemerülnek az akkumulátorok, fogytán az energia, testi és lelki egyaránt, és nincs jobb alkalom legalább időleges feltöltésükre, mint részt venni egy nagy zeneszerző gyászmiséjének misztériumában.

Idén úgy hozta jó sorsom, hogy erre nem egyszer, hanem háromszor is lehetőségem volt. De nem válogattam a szerzők közt, nem kerestem a változatosságot: Verdi Requiemjének három koncertjét néztem és hallgattam meg, ugyanazzal az előadói gárdával. Más helyszíneken, más előadókkal is kínáltak koncerteket, de vagy egyik-másik szólista, vagy a karmester személye tartott vissza tőle, hogy cserére adjam a fejem. Nem tettem, szerencsére.

Az idei három koncert karmestere Antal Mátyás volt, a Nemzeti (egykor Állami) Énekkar kiváló vezetője, aki érzésem szerint nem örvend szakmai rangjához méltó népszerűségnek és elismertségnek. Korunk karmester sztárjai a külsőségek emberei, ha szép fiúk és fiatalok, még inkább, de ha nem, akkor is az a fontosabb, hogy legyenek fotogének, előnyös legyen bal vagy jobb profiljuk, dirigálásuk legyen jól filmezhető. Antal Mátyás nem tartozik, és ha most lenne fiatal, akkor se tartozna, ebbe a kategóriába. Nem üres és felületes virtuóz, hanem Mester a szó legnemesebb értelmében, aki töviről hegyire ismeri a partitúrát, és bizonyára legfőbb célja, hogy azt a lehető legtökéletesebben közvetítse zenészei, énekesei és természetesen a közönség felé. Ez pedig a három idei koncerten maradéktalanul sikerült is neki.

Ebben nagyszerű partneri voltak: első helyen említeném saját együttesét, a Nemzeti Énekkart. Nyilvánvaló, hogy Antal ilyenkor biztosra mehet: ismert terepen mozog, a kórustagokkal bizonyára félszavakból, szemvillanásokból is tökéletesen értik egymást. A tökéletesen játszó Nemzeti Filharmonikus Zenekar szintén régi jó barátot talált személyében a pulpituson, és ez a baráti, sőt szinte családias viszony nagyon bensőséges pillanatokat eredményezett zeneileg is. Antal Mátyás, úgy hírlik, hamarosan nyugdíjba vonul az együttes éléről, én szívből remélem, hogy ez nem jelenti azt, hogy hiányolnunk kell majd a koncertéletből is. A mai döbbenetesen fájó karmesterínségben olyan szükség van a hozzá hasonló profikra és művészekre, mint egy falat kenyérre.

A három koncert egyformán magas színvonalon zajlott, alig volt észlelhető minőségi különbség, mégis egész más hatást keltett a mű a pécsi és a budapesti koncerttermek kitűnő akusztikájával, mint a Szent István Bazilika spirituálisan sokkal adekvátabb, de koncertekre lényegében alkalmatlan űrjében. A hatalmas kupola alatti tér majdnem megeszi az énekhangot, miközben az együtteseket a visszhang szinte „összeturmixolja”. Bizonyára nem lehetett könnyű a művészek feladata, ahogy a hallgató se volt könnyű helyzetben: ezért a hármas sorozatból a MÜPA estjének adom az aranyérmet, a Bartók Rádió hallgatói és az intézmény honlapja élő közvetítésének nézői is igazolhatják, hogy az egyetemes kultúra egyik legnagyobb alkotásának tekinthető mű valóban csodálatos előadásban hangzott fel. (Tegyük hozzá, hogy a sorozat valójában négyes volt, mert Pécs után és Budapest előtt Székesfehérváron is tartottak egy koncertet, azon azonban nem voltam jelen.)

A négy szólista kiváló teljesítményt nyújtott, ezt előre kell bocsátanom, még akkor is, ha egyébként interpretációjuk között koncepcionálisan voltak nem is jelentéktelen különbségek, hiszen nincsenek azonos vokális súlycsoportban és azonos életkorban sem. Ennek ellenére mind a három koncerten létrejött az a harmónia, mely nélkül a Requiem jobb vagy rosszabb énekesek szólózásává silányulhat, amelyben elsikkad a tartalom.

A tartalom. Ez lenne a kulcsszó, amellyel az est legidősebb szólistájának, a 67 éves Kováts Kolosnak teljesítményét jellemezném. Kováts legalább negyven éve énekli a művet, számtalanszor hallottam benne magyar és külföldi karmesterek pálcája alatt. Megvallom, nem feltételeztem, hogy naponkénti fellépéseken is képes lesz elfáradás nélkül énekelni, de örömmel nyugtázhattam, hogy a szakmai profizmus még mindig meghozza gyümölcsét. Kováts Kolos hangja természetesen nem ugyanolyan matéria már, mint negyven éve volt, de azt el kell ismerni, hogy még mindig perfekt technikával, a légzés tökéletes kontrolljával kezeli hangszerét. Az imponáló technikai tudáson túl azonban Kováts Kolos valóban átélten, mély belső hittel, folyamatos imádságként szólaltatta meg a basszusnak Verdi által írt csodálatos dallamait. Lehet, hogy fiatal kollegái frissebb, tömörebb hangon énekelték volna, de biztos, hogy a belső közlendő, a tartalom közvetítése nem lett volna ilyen erős és meggyőző.

A tenor szólót Fekete Attila vette át a megbetegedett Klein Ottokártól, és azt hiszem, a cserével mindenki jól járt. Néhány éve láttam Feketét a műben, egy koncertre valójában alkalmatlan teremben, a darabhoz fel nem növő karmesterrel és sok szempontból problémás énekes partnerekkel. Azóta Fekete óriásit fejlődött technikailag, hatalmas legatókkal, fortétól a pianóig teljes dinamikai skálán. Mivel Fekete az Operaházból éppen kényszerszabadságolt, pihent hangon teljesítette feladatát. A Hostias a legnagyobb tenorsztárok előadásához volt méltó, valóban bámulatos technikai felkészültségről téve tanúbizonyságot. Ezen túl az ő előadásában is végig érezhető volt a jelenlét, a spirituális azonosulás, amely basszus partnerének énekében oly intenzíven volt jelen.

A mezzo szólót éneklő Meláth Andrea ebből a szempontból kicsit kilógott a quartettből. Viselkedéséből, megjelenéséből, énekéből hiányzott az az átszellemültség, amely három szólista partnerében evidenciának tűnt, talán azért is, mert matéria dolgában is más kategóriát képvisel. Nyilvánvaló, hogy Meláth nem Amneris, Eboli vagy Azucena felől közelíti a szólamot, lévén, hogy ezeket a szerepeket sose énekelte. Interpretációja alapvetően oratorikus jellegű, ugyanezen az úton járt egykor Hamari Júlia vagy Janet Baker is. Csak pár helyen gondolhatta az ember, hogy jobb lenne egy kicsit teltebb, nagyobb hang, és a Lux aeternában tapasztalható kétszeri bizonytalanság jelentett némi megingást, de ezt kárpótolta az együttesekbe való tökéletes beilleszkedés, a zenei felépítmény alapját jelentő mezzo szólam alkalmazkodó megszólaltatása. Ez a koncepció egyébként egyáltalán nem helytelen vagy téves elképzelés, sőt: nagyon is legitim, azontúl, hogy kitűnően passzolt a koncertek szopránszólistájának szintén nem a súlyos drámai szopránokéra emlékeztető vokalitásához.

Az épp egy évvel ezelőtti Requiem-koncert után méltattam már Kolonits Klára teljesítményét. Most, erre az írásra készülve, újra elolvastam akkori soraimat. Tulajdonképpen leírhatnám újra ugyanazt, szó szerint, minden szava helytálló lenne ma is. De nem lenne elég, mert nem lenne a teljes igazság. Kolonits ugyanis tovább érlelte szólamát, és a már tavaly is elért technikai tökélyt emocionálisan és spirituálisan is gazdagította. Akkor Vásáry Tamással tökéletes harmóniában, de mégis egy tanár-diák relációban megvalósuló együttműködésnek lehettünk tanúi, most nagyobb önbizalommal, de dirigensével szinte szimbiózisban énekelte Verdi lenyűgöző dallamait. Kolonits azonban nem csak énekel, az éneklés igazi, ritkán tapasztalható örömével. Elkötelezett bizonyosság ül az arcán, a dallamokon keresztül hit és meggyőződés arról, hogy üzenetet közvetít. Verdiét és még Valakiét, onnan fentről, egészen magasból arról, hogy van remény. Hogy az élet reménytelenségében, amelyet annyiszor élünk át vagy csak gondolunk, van vigasz, van erő a mindennapi újrakezdéshez. Hogy az Élet nem csak annyi, hogy élünk és meghalunk. Kolonits Klára énekétől elhittem, hogy szeretteinkkel, akikre ezekben a napokban emlékezünk, egyszer majd újra találkozhatunk.

Ez az üzenet ad erőt és muníciót, ezt viszem idén magammal a Halottak Napja gyászától Karácsony öröméig.