Halál és ünneplés (A Danubia a Zeneakadémián)

2006. szeptember 23.
Zeneakadémia

Danubia Szimfonikus Zenekar
Anatolij Fokanov - bariton
Vez.: Héja Domonkos

MUSZORGSZKIJ: Egy éj a kopár hegyen
A halál dalai és táncai (Sosztakovics hangszerelése)
SOSZTAKOVICS: X. (e-moll) szimfónia

Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című darabja garancia arra, hogy jól induljon egy hangverseny.
Ez a zene a szerző azon ritkaságszámba menő művei közé tartozik, melynek hangszerelése is teljesen elkészült. Mégsem mutatták be a komponista életében, a fiók mélyén hevert több mint száz évig. Az eredeti, 1867-es partitúra csak 1968-ban látott napvilágot a moszkvai Zeneműkiadónál. Helyette a Rimszkij-Korszakov féle hangszerelés vált ismertté és népszerűvé világszerte. Állítólag ezért az egész káoszért Balakirevet terhelte a felelősség, ő volt ugyanis az, aki elvetette az első változatot, és azt akarta, hogy Muszorgszkij írja át a darabot. De Mogyeszt Petrovics önérzete ezt nem engedte meg, inkább a fiókba rejtette a művet.
Héja Domonkos magabiztosan nyúlt a darabhoz, a zenekar is otthonosan mozgott a boszorkányok és a Sátán \"birodalmában\", igazán élvezetes pillanatoknak is fültanúi voltunk.

Második műsorszámként szintén Muszorgszkij-mű következett, A halál dalai és táncai - Sosztakovics hangszerelésében -, Fokanov Anatolij közreműködésével. A műsorismertetőben szerepel egy idézet Harold C. Schonberg zenekritikustól, aki így vélekedett a műről: ...egyike a legerősebb, legrémisztőbb hatást kiváltó sorozatoknak, amit valaha is írtak… minden ütemére a halál kísértete vet fekete árnyat… megrendítő fájdalmával és tépelődő hangulatával a Borisz Godunovhoz áll közel, amely azon művek egyike, ahol Muszorgszkij zenéjében a legmagasztosabban jut kifejezésre az \"igazság\".

A kitűnő hangi adottságokkal és rendkívül megnyerő mosollyal rendelkező baritonistának - nem köntörfalazok - szerintem nem való ez a muzsika. Ez már rögtön az első dalban egyértelművé vált.
Ha leszámítjuk a hamis hangokat, az operás felcsúszkálásokat - ami bennem óhatatlanul is mindig azt a benyomást kelti, hogy az énekes nem biztos az intonációban -, akkor is marad az alapvető probléma, miszerint Fokanov nem volt képes nemhogy rémisztő, de legalább valamelyest elmélyült, drámai pillanatokat létrehozni. A halál kísértetének fekete árnya még csak be sem libbent a Zeneakadémia nagytermébe, a megrendítő fájdalom sem terhelte meg különösebben a hallgatóság lelkét, és a tépelődés is inkább csak bizonytalankodás formájában nyilvánult meg. Az egész produkcióra a felszínesség volt jellemző, s itt sajnos a zenekar sem állt a helyzet magaslatán. Nem tartom kizártnak, hogy túl könnyen vették a feladatot. Hiányzott az átgondoltság, a formálás, a dalok tartalmának mélyebb átélése, talán egy-két próba is, ezt nem tudom. Jellemző volt azonban a kapkodás és a bizonytalanság.
A siker viszont ennek ellenére igen nagy volt, a taps nem akart szűnni, pláne azután, hogy Héja Domonkostól megtudtuk, nem csak Sosztakovicsot ünnepeljük aznap este, de Fokanovnak is születésnapja van. Ráadásként a Bolhadalt hallgathattuk meg tőle.

Szünet után Sosztakovics X. szimfóniája következett. A Sztálin halálának évében, 1953-ban született muzsika előadása volt az est legsikerültebb része. Akár a zaklatott, drámai hangvételű, nagy hatású első, akár a vadul kavargó második, a szeszélyes harmadik, vagy az összefoglaló jellegű negyedik tétel jut eszembe, le a kalappal a Danubia Szimfonikus Zenekar és Héja Domonkos teljesítménye előtt. A rezesek, az ütősök, a fafúvósok kiváló munkát végeztek, de az egész zenekar hangzása kimondottan meggyőző volt. Fölényesen oldották meg a technikai nehézségeket, és tényleg hatalmasat tudnak szólni. Csupán a lassúbb, kevésbé eksztatikus részekben volt némi hiányérzetem. Lehetett volna nagyobb kontraszt a fortissimók és pianók, a tragikus és a lírai részek között. Még ebben a rendkívül gondterhelt zenében is akadnak érzékeny, játékos, könnyed pillanatok, melyeknek kidolgozottsága - amely természetesen a karmester feladata lenne - tovább fokozhatta volna a mű hatását.

Azt hiszem, akkor lesz majd igazán jó, valóban profi zenekar Héja Domonkos együttese, amikor éppolyan minőségben, kellő türelemmel lesznek képesek megoldani a lassú, elmélyült, meditatív jellegű zenei részleteket, mint amilyen hatalmas energiával, elképesztő hatásossággal tudják előadni a fortissimókat, a virtuozitást igénylő mozzanatokat. Ha majd a lassú részekben is valóban egyszerre tud elindulni minden szólam, és egyetlen lírai hangvételű dallamív sem csuklik el a mellényúlások miatt. Ezen a téren - jelen koncert alapján legalábbis így éreztem - a vonósok vannak még lemaradva kicsit a fúvósgárda mögött.