Haj, haj (Sámson és Delila)

2006. augusztus 31.
Dohány utcai zsinagóga
SAINT-SAËNS: Sámson és Delila (hangversenyszerű előadás)

Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Zsidó Nyári Fesztivál egyik legizgalmasabbnak ígérkező eseménye Saint-Saëns Sámson és Delila című operájának hangversenyszerű előadása volt.

Charles Camille Saint-Saëns (1835-1921) Benoist és Halévy tanítványa volt. Hosszú élete során százával komponálta műveit. Írt többek között négy szimfóniát, szimfonikus költeményt, zongora-, hegedű-, csellóversenyt, kamaraműveket, szólóműveket és tizenhárom operát. Ezek sorában a harmadik a Sámson és Delila. A szerző már 1868-ban nekilátott a bibliai történetre írt mű komponálásának, de eredetileg oratóriumnak szánta. Szövegkönyvírója, Ferdinand Lemaire győzte meg őt arról, hogy a darabban remek színpadi lehetőségek rejlenek. A hosszú éveken keresztül húzódó alkotói munka után végül - Liszt Ferenc közbenjárására - Eduard Lassen mutatta be az operát Weimarban, 1877. december 2-án, német nyelven. Franciaországban csak 1890-ben vitték színpadra, Rouen városában, majd két év múlva végre Párizsban is sikert aratott. Az elkövetkezendő néhány évtizedben több mint ötszázszor adták elő, sokszor koncertszerű előadásban is. A Metropolitanben 1895-ben állították színpadra először, Eugenia Mantelli, valamint Francesco Tamagno főszereplésével. Azóta olyan énekesek keltették már életre Saint Saëns hőseit, mint Fiorenza Cossotto, Marylin Horne, Denyce Graves, Richard Tucker, Jon Vickers és Placido Domingo.

A Magyar Állami Operaház már több mint 30 éve nem tűzte műsorára, így nem meglepő, hogy a fellépő művészek mindegyike első alkalommal szólaltatta meg a darabot.

Miután elfoglaltam a helyemet a nézőtéren, és hagytam magam belemélyedni a csodálatos épület részleteinek szemlélésébe, az a kérdés merült fel bennem, vajon nem lesz-e túl visszhangos ez a tér ennek az apparátusnak.
Nos, hamar kiderült, hogy ilyen szempontból valóban nem egyszerű dolog a Dohány utcai zsinagógában operát előadni. A kóristák az oldalerkélyeken foglaltak helyet, jóval a zenekar és a karmester fölött, s gyakran volt olyan érzésem, nem hallják egymást elég jól. Talán ezért is fordultak elő - főként eleinte - kisebb belépési, intonációs bizonytalankodások az énekkarban.
Az első felvonás eleje a megilletődöttséggel telt el, és azzal, hogyan küzdjenek meg a művészek az épületben ide-oda keringő hanggal. De ahogyan az idő haladt, a cselekmény bontakozott, úgy hagyott alább az izgalom, és kezdett koncentráltabbá válni az előadás is.

A második felvonás már sokkal felszabadultabban indult.
Mindenképpen kiemelhető a felvonás harmadik jelenete, ahol Delila ráveszi Sámsont arra, hogy szerelme bizonyítékaként árulja el neki féltve őrzött titkát. Nagyszerűen felépített jelenet ez. Delila eleinte pusztán kedvesen kérlel, később zsarolásba kezd, aztán a csábítás eszközeihez nyúl, majd amikor még ez is kevésnek bizonyul, vad vádaskodásba, sírásba kezd, megkérdőjelezvén Sámson érzéseinek őszinteségét. Wiedemann Bernadett technikailag - hangsúlyoznám a tiszta intonációt - és zeneileg egyaránt kitűnően alakította a rafinált, bosszúszomjas nőszemélyt. Hangjával maradéktalanul betöltötte a hatalmas teret, ugyanakkor gyönyörű pianókat is hallottunk tőle. Csábítása, csakúgy, mint kétségbeesése vagy dühös megvetése, hiteles volt. Bándi János pedig teljesen meggyőzően adta a vívódó, két malom közt őrlődő szerelmes férfit.

A harmadik felvonás egészen más hangulatban kezdődött. Sámson a börtönben, megvakítva, kopaszra nyírva, láncra verve. Rendkívül megindító jelenet, Sámson gyakorlatilag Istennel folytat elkeseredett párbeszédet. Ahogy az előző felvonásban Wiedemann Bernadett nyújtott lenyűgöző alakítást, itt Bándi János éneklése volt igazán meggyőző.

Rendkívül hatásos, elgondolkodtató történet ez. Azt nem állítanám, hogy Saint-Saëns a legnagyobb zeneszerző, vagy a Sámson és Delila az operairodalom csúcspontja, de úgy vélem, igazán rendesen megírt, helyenként kifejezetten izgalmas lehetőségeket rejtő alkotás.

A csütörtök esti előadás sok szempontból nagyszerű volt. Már önmagában az a tény, hogy előadták Saint-Saëns művét, kifejezetten örvendetes. A zenekar, a kórus egyaránt tisztességesen - bár annál nem jobban - elvégezte a feladatát, az énekesek is megállták a helyüket, a két címszereplő pedig valóban kiváló pillanatokkal emelte az est fényét. Azonban valami mégis hiányzott az előadásból. Valami vezérlő elv, folyamat, értelem, építkezés… nem is tudom, minek nevezzem. Talán Győriványi Ráth György elképzelése a darabról nem volt elég kiforrott, ha volt egyáltalán. Rendben levezényelte ugyan az estét, ami persze nem is kis dolog, de ezen kívül sokkal többet nem kaptunk tőle. Ez a produkció szerintem most azon a ponton van, hogy néhány alaposan átgondolt próba után - minek következtében talán kevesebb volna a hamis hang is - igazán jó előadás születhetne belőle.
A közönség viszont ezért az estéért is nagyon hálás volt, s hatalmas tapssal, hangos brávózásokkal, felállva ünnepelte a művészeket.