Ha a hegy nem megy Mohamedhez,...(Händel: Izrael Egyiptomban)
2004. december 20.
Zeneakadémia
HÄNDEL: Izrael Egyiptomban
Béres Judit, Csereklyei Andrea - szoprán
Bárány Péter - kontratenor
Drucker Péter - tenor
Konkoly Balázs, Szentimrei László - basszus
Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Capella Savaria
Karmester: Hollerung Gábor
Ha a hegy nem megy Mohamedhez,…
De mielőtt még ezt kifejteném, azt is mondhatnám, átverés áldozata lett, aki azt hitte, Händel Izrael Egyiptomban című oratóriumát fogja hallani 20-án este a Zeneakadémián. Ugyanis egy drasztikus húzás következtében annak csak második és harmadik részét hallotta. Nem mellesleg: odalett az első rész és az egész mű legszebb, legnagyobb szabású részlete, a Gyászolnak Izrael fiai kezdetű kórustétel, miközben a mellékelt szórólap alaposan megtévesztő módon az első és második résznek titulálta a másodikat és harmadikat. Mivel a második rész kevés lett volna egy koncert első félidejének, ezért egy idegen nyitány került a kezdő recitativo elé, és egy olyan szoprán ária is szerepelt a közepe felé, amely valószínűleg a mű egy későbbi, szintén húzásokkal és - az olasz opera rajongóinak kedvéért - hozzáadott áriákkal a Händel által átalakított verzióból jöhetett. Hogy ez lehetett-e az egyedül üdvözítő megoldás? Mindenesetre megint egy teljesnek nem mondható Händel-oratóriumot hallhattunk, ami annál bosszantóbb, mert az előadás…
A színpadon a Capella Savaria ült: 4+4+3+2+1 felállású a vonósokkal, plusz a fúvósok, tehát nem túl izmos megjelenéssel, legalább is annak fényében, hogy mögöttük a Budapesti Akadémiai Kórustársaság - nem pontos számolásom szerint - legalább száz tagja foglalt helyet. És ezzel máris megneveztem a koncert egyik legnagyobb erősségét.
A nagy kórus nem szólt brutálisan, mindent elnyomva, ez egyrészt tulajdonítható volt annak is, hogy a férfi szólamokban kevesebb énekes volt, így a nőies könnyedség és a férfias mélység együtt is áttetsző tudott lenni. Ezt a finom szövésű megszólalást segítette az elégé magyaros akcentusú, de mindvégig érhető kiejtés is. A sok ember nem sok amatőrt takart, akik a létszámukból adódó tehetetlenségi erővel akartak átgázolni minden nehézségen, hanem egy énektechnikailag, zeneileg képzett, ehhez a műhöz betanított, erre a műre alaposan felkészült társaságot. A belépések, zárások mindvégig pontosak, pregnánsak voltak a fúgákban is, az énekesek precízen követték a dinamikai utasításokat, stílusosan frazeáltak, a \"kórusoratóriumnak\" végig egészen kiváló alapját adták.
A zenekar tehát a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar bérleti koncertjén a Capella Savaria volt. A főzeneigazgató nem középutas megoldást választott: nem régizenében jártas karmestert hívott meg modern hangszeres zenekarához, hanem maga állt egy historikus stílusban játszó együttes élére, bár - az egész mű levezényléséből hallható hozzáállásából ítélve - nem képzetlenül ezen a területen. (Tehát Mohamed ment a hegyhez.) A kis létszámú zenekar nem szólt erőtlenül, majdnem mindenhol egyenrangú partnere volt a kórusnak, főleg akkor, amikor a rezek is megszólaltak (négy - modern - harsona, két trombita, üstdobbal). Inkább az egységes vonóshangzáshoz szükségeltetett volna több hegedű. Sajnos, egyre nyilvánvalóbb: a korabeli alacsony létszám sokkal inkább lehetőség, mint akarat hiányából fakadt; főleg egy ilyen nagyszabású Händel-oratórium esetében - ha a kórus ilyen volumenű - nem lehet mérvadó egy kisebb városi, vagy hercegi zenekar létszáma.
Hat énekes szólistát kíván a mű, egy-egy duettet két szoprán, illetve basszus szólaltatott meg.
Béres Judit kis volumenű, fiúszopránra emlékeztető hangon, de stílusosan énekelt, a díszítések apró hangjai folytak jobban egymásba szükségesnél.
Csereklyei Andrea a második, úgy értem harmadik részbeli áriájában az előadás legszebb szólista teljesítményét nyújtotta. Társnőjénél teltebb, erőteljesebb vocéja magas szintű énekesi kifejezésmóddal társult.
Bárány Péter megszólalásai a nagy volumenű kórusrészletek után halknak tűntek, szokni kellett altját, amely egyébként a megkívánt terjedelem egészében kiegyenlítetett, természetes hangszínű volt, itt is a koloratúrák magas hangjainak virtuóz kivitelezése mellett némi túlsimítottság volt kifogásolható. A tagadhatatlan mesterségbeli tudás mellett az élményszerűséget hiányoltam.
Drucker Péter tenorja orrhangú, nem szép tónusú, a középlágéban bizonytalan magasságokkal és hangszínekkel tarkított. Megszólalásai - sajnos - az egyébként végig igen magas színvonalú előadás átlaga alatt voltak.
A basszusok között körülbelül ugyanazt a különbséget lehetett megfigyelni, mint a szopránoknál, egy világosabb, kevésbé testes és egy simább, erőteljesebb, érettebb hang fonódott egybe a duettben.
Hollerung Gábor pedig láthatólag igen alapos stílusbeli felkészültség birtokában, a korabeli frazeálás - beszédszerűség - árnyalatai iránti érzékenységgel, mind a kórust, mind a zenekart pontos együttzenélésre fogva, mindvégig feszes, ritmikus, élményszerű előadást hozott össze, bizonyítva: ma már az is járható út, ha valaki nem specialistaként, csak erre is felkészült karmesterként vezényel korhű stílusú előadást.
Csak azt az elsinkófált első részt tudnám feledni!
