Gypsy Colours - Tony Lakatos lemezbemutatója

Tony Lakatos - szaxofonok
Szakcsi Lakatos Béla - zongora
Barcza Horváth József - bőgő
Lakatos András - dob
Szalóki Ágnes - ének
Rostás Csaba - ütőhangszerek, szájbőgő, tánc

Nagy divat mostanában a cigányzene. Legalábbis a cigány jazz-zenészek körében mindenképpen. Ez tulajdonképpen nagyon is üdvözlendő folyamat, hiszen talán Magyarország az egyetlen hely Európában, ahol a cigányság gyökere valahol elveszett. Bárhol járunk Európában, mindenhol megtalálhatjuk a helyi cigányközösség modern zenéjét, ami apáról fiúra öröklődik (Bármilyen fura is ezt mondani, ha a modern fogalmat használja az ember. Hogy tisztázzuk: a \"modern\" fogalmán azt értem, hogy leginkább nem az ősi cigány népzenéből táplálkozó, annak hagyományait továbbvivő, hanem új impulzusok által beoltva, egy új zenét létrehozó vonulatról beszélek.).

A magyar cigányzene pedig olyan eredeti értékeket hordoz, amit hiba, megkockáztatom, bűn lenne veszni hagyni. Hiszen, ahogy az Európába beáramló cigány törzsek szétváltak, és különböző kultúrájú területeken haladtak keresztül, úgy szívták magukba az adott terület hagyományait, és építették be azokat saját muzsikájukba.

A spanyoloknál (és más déli vidékeken) a flamenco jellegű, de abba nem teljesen beleolvadó jellegzetes cigányzenét, a francia és német területeken a Django Reinhardt nevével fémjelzett manouche jazzt találhatjuk meg. Nálunk, nagy valószínűséggel a politikai helyzeteknek köszönhetően, a cigányok zenéje nem lépett igazán tovább: megmaradt autentikus népzeneként és mulatós zeneként. Hiába voltak cigány jazz-zenészek Magyarországon azóta, hogy jazz egyáltalán létezik, stílusukat nem jellemezte olyan erős egyediség, mint a nyugatiakét. Játékuk virtuóz, technikai tudásuk legendás, de nem alakult ki egy olyan muzsika, ami beleolvasztotta volna a keleti cigányság hagyományait a jazzbe. Az utóbbi években azonban egyre több törekvés van erre, hogy ez megtörténjen. Jeles cigány zenészek ébredtek rá arra, milyen értékeket hordoz népük zenéje, és az milyen sikerrel olvasztható össze a jazz-zel.

Most végre Tony Lakatos is vállalkozott arra, hogy Gypsy Colours címen összekösse a múltat a jelennel. A Zeneakadémia Kistermében tulajdonképpen lemezbemutatónak lehettünk tanúi, bár igen furcsa lemezbemutató volt ez, hiszen az albumon közreműködő zenészek közül csak Szakcsi Lakatos Béla, Tony Lakatos, Szalóki Ágnes, Rostás Csaba és Lakatos András szerepelt. Nagy kár, hiszen a lemezen rajtuk kívül igen illusztris személyek játszanak, akiket valószínűleg szintén szívesen hallgatott volna a nagyérdemű (arról nem is beszélve, hogy ebben az összeállításban igen speciális zenekarról van szó). Persze, egyértelmű, nem olyan könnyű ennyi, sűrű időbeosztású zenészt egy alkalomra összehozni - de talán nem lehetetlen. Nem sorolom föl a \"hiányzókat\", ráér majd, ha írok a lemezről, most úgyis a koncert a lényeg.

Bevallom, kicsit szkeptikus voltam a koncert előtt, hiszen Szakcsi készített már a közelmúltban egy ilyen jellegű lemezt, féltem, hogy arról húznak le még egy bőrt. Meg attól is tartottam, hogy csak valami kényszer-koncertet láthatunk, ismerve a lemez és a bemutató résztvevői közötti különbséget. Egyszóval: némiképp hakni-szaga volt.

De már az első szám alatt teljesen megnyugodtam Érdekes ez, úgy vettem észre, Tony Lakatos fellépéseire jellemző: valahogy mindig kicsit visszafogottan, mondhatnám akár, bizonytalanul kezdődnek, mintha az első szám alatt venné föl a zene, a terem, a közönség által kialakuló atmoszférát. Mire a lassú zene átváltott sodró szvingbe, már az összes zenész belelendült itt is, és a lendületüket végig meg is tartották.

Tony Lakatos pontosan ráérzett hogyan lehet a megfelelő fúziót létrehozni a kelet-európai cigány folklór és a jazz között. Anélkül alakított ki egy sajátos, csodálatos zenei világot, hogy bármelyik összetevőjén erőszakot tett volna. Elkerülte a kommerszialitás, a harsányság, a negédesség, a giccs és a lapos crossover összes csapdáját, és fantasztikus muzsikát hozott létre. Persze ebben nagy segítségére volt Szakcsi Lakatos Béla, aki már régebben próbálja a két kultúrát egybeolvasztani (korábbról ismert számait is játszották), de valahogy az volt az érzésem, hogy amitől ez a muzsika zseniális volt, az Tony Lakatos érzékeny belső világának köszönhető. Ritkán fordul elő velem, hogy lenyűgözve ülök végig egy koncertet, most ez történt.

Különösen örömömre szolgált a Troublant Bolero, Django Reinhardt szerzeménye. A mai jazz-zenészek valahogy \"kikerülik\" Djangót, nagyon ritkán játsszák a számait (pedig van neki sok, és nagyon jók). Talán elavultnak tartják, vagy nem tudom. Pedig igen sokan örülhetnének, ha csak egy kicsit olyan \"elavult\" zenéket tudnának írni, és csak fele annyira \"avítt\" szólókat tudnának játszani, mint ő.

A zenészek kiválasztása is jó döntés volt: a lemezen nem szereplő Barcza Horváth József kiváló bőgős. Mind hangszíne, mind stílusa nagyon \"helyén van\". Kíséretét és improvizációit egyaránt gazdag dallamvilág, korrekt intonáció jellemzi, a Kis cigány dalban előadott bőgő-ének duó és az ezt követő szóló olyan volt, amilyet ritkán hallani. Tulajdonképpen a bőgő tabla ragákat játszott, vagy legalábbis motívumai azt idézték - csak tátottam a szám (meg a fülem, ha nem lenne ez erős képzavar). Szalóki Ágnes éneke különleges. Perfektül egyensúlyoz jazz és népzene határán, pont úgy, ahogy itt kell.

Némi hiányérzetet keltett bennem, hogy Rostás Csaba igen keveset szerepelt (a hallhatatlan ütőzésen kívül). Persze aztán, amikor végre szóhoz (azaz szájbőgőhöz) engedték (különösen a ráadásban, ahol Tony-val játszottak duót), óriási sikert aratott. Nem kevésbé, amikor táncra perdült - ritkán lát ilyesmit az ember jazzkoncerten, a Zeneakadémián meg pláne, nem is maradt el a zajos siker.

És ami üröm volt az örömben: a világítással valahogy nem boldogulnak itt a Kisteremben. Most úgy sikerült beállítani a lámpákat, hogy arcokat szinte nem is láthattunk. A keverés sem szolgált igazán megelégedésemre: az ének valahogy tompán szólt, aztán halkan, aztán élesen, de halkan, meg még néhány variációban, de jól szinte egyszer sem, az ütőhangszer meg csak látszott, nem hallatszott, pedig Rostás Csaba dolgozott rajta rendületlenül. A zongora pedig végig hallásküszöbön volt, azon a kellemetlen szinten, amikor már majdnem jól hallható, de igazán nem érthető.

De a koncert egésze most az egyszer elnyomta ezt a kis ürömöt (azért nem hagyhattam szó nélkül). És nem voltam egyedül ezzel az érzéssel: ritka az olyan jazzkoncert, ahol őszinte nyíltszíni tapsokat hallhatunk, valamint kétszer követelik vissza a zenekart, és a két ráadás szám is olyan elementáris erejű, mintha nem játszottak volna a zenészek előtte másfél órán keresztül, szünet nélkül, teljes odaadással.

P.S.:
Március 15-én Tony Lakatos a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést kapta.
(Mint hegedű- és szaxofonművész, de ez persze mit sem von le a kitüntetés értékéből. Csak vicces. Vagy szomorú?)