Ügyes csomagolás (A Zeneakadémia Zenekara)

2008. február 25.
Zeneakadémia

A Liszt Ferenc Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vez.: Berkes Kálmán

MOZART: Varázsfuvola – nyitány
BEETHOVEN: I. szimfónia, Op.21
J. STRAUSS: A denevér – nyitány, Anna polka, Perpetuum mobile, Kék Duna keringő, Kirándulóvonat, Éljen a magyar!

Műsort választani – és jól választani – sorsdöntő kérdés minden koncert esetében. Ha a művek ismeretlenek, kevésbé lesznek ugyan észrevehetőek az előadás hibái, de a program senkit sem fog érdekelni, és a közönség esetleg szépen otthon marad. Ha a program ismert zenékből áll, akkor a legtöbb esetben a közönség már azért is hálás, hogy meghallgathatja a fülének oly kedves, ismerős és népszerű dallamokat, a valódi hangzást kiegészíti azzá, amit hallani szeretne, vagy hallani szokott, s a siker garantálva. Persze ebben az esetben is lehetséges, hogy lesznek olyan igényesebb hallgatók, akik nem a fantáziájukra, hanem a fülükre hagyatkozva akarják hallgatni a koncertet, s ilyenkor a népszerű, mindenki számára jól ismert darabok nagyon veszélyesek is lehetnek.

Azt hiszem, Berkes Kálmán bízott közönsége gazdag fantáziájában, s a sikerre sokkal inkább predesztinált népszerű program mellett döntött. A hangverseny színvonala tulajdonképpen egyenletes volt. Az elejétől a végéig ugyanazok a problémák és ugyanazok a pozitívumok uralkodtak. A problémák lényege, egyfelől (sajnos megint ezt kell leírnom, pedig már én magam is kezdem unni) a vonóskar volt. Ha eltekintek a ténytől, hogy manapság már egyáltalán nem okos dolog két tucat hegedűvel, nyolc csellóval és öt bőgővel közelíteni Mozarthoz, de még egy korai Beethoven-szimfóniához sem, és elismerem, hogy másrészt viszont nagyon jó, hogy így legalább még több diák vehetett részt a koncerten, akkor is kénytelen vagyok feltenni a kérdést: lehet, hogy csak arra kellett ennyi vonós, hogy elkent masszahangokkal elfedhessenek minden kínos ügyetlenkedést? Egyébiránt egyetlen elégedetlen megjegyzést sem tennék a zenekar létszámára, ha hallhattunk volna legalább egy rendes pianót is. A dinamika ugyanis nagyjából a mezzoforte és a fortissimo között mozgott.
Sajnos a hang minősége sem volt olyan, hogy segített volna elviselni a permanens hangoskodást. Az erőteljesnek szánt akkordok inkább csak fémesen sikítóak, erőszakosak voltak, elsősorban az elképesztően hangképzésmentes vonóshangzásnak köszönhetően.

A problémák másik része abból adódott, hogy a karmesternek kevéssé volt zenei koncepciója, illetve ha volt neki, azt nem igazán tudta megvalósítani. A partitúra utasításait sem sikerült mindig betartani, pedig Beethoven is sokat segített, lépten-nyomon ellátta a zenészeket instrukciókkal tempó, dinamika, frazeálás tekintetében egyaránt. Ha valaki pusztán annyit tesz, hogy maximálisan ragaszkodik a kottához, túl nagy baj már nem lehet. Amint említettem, a dinamikai árnyalás gyakorlatilag hiányzott a palettáról, de hiányzott a bátorság is, például a tempóválasztás és a fantázia terén.

A nyitány közben és a szimfónia első tétele alatt alapvetően azért mégis örültem, mert összeszedetten játszott a zenekar, semmi nagyobb probléma nem akadályozta a zenei folyamatot, s ha nem is volt különösebben fantáziadús amit hallottam, nem kellett lépten-nyomon felkapni a fejem egy-egy hamis hangra, vagy ritmikai szétesésre. A fúvósszólók többsége szépen sikerült, leginkább a klarinétos fiatalembert és a mellette ülő fagottos hölgyet éreztem nagyon muzikálisnak, de a rezesek is nagyszerűen játszottak.

A második tétel sajnos nagyon unalmas volt, emellett a fúvósok és a vonósok közötti szakadék is egyre inkább elmélyülni látszott. Azt hiszem, itt megint csak érdemes lett volna figyelmesebben tanulmányozni a partitúrát, melyben két p betű van kiírva a tétel kezdő taktusa elé. Sőt, minden, később bekapcsolódó szólamban is ki van írva. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a zene egészen a tizenhatodik ütemig pianissimóban kellene, hogy szóljon. Legalábbis Beethoven bizonyára így képzelte el. Másrészt az is szerepel a partitúrában, hogy Andante cantabile con moto. Nos, sem cantabile, sem con moto nem sikerült megvalósítani a tételt, cserébe volt tehát unalom, túlságosan lassú tempó és egysíkú dinamika.

Aztán az unalmamat elűzte a feldúltságom, mert a két utolsó tétel oly mértékben esett darabokra, a ritmikai fegyelem legkisebb szikráját is nélkülözve, megtartva viszont az addig is uralkodó dinamikai hiányosságokat, hogy azt kellett gondolnom, a zenekar két oldalát hangszigetelő üvegfallal választotta szét valaki, és a fülük helyett kénytelenek a puszta látványra hagyatkozni. Mentségükre legyen mondva, Berkes Kálmán karmesteri mozdulatai egyáltalán nem voltak mindig egyértelműek, s jelen koncerten nem tett tanúbizonyságot kimagasló ritmusérzékről sem, s ez egy karmester esetében elég kellemetlen lehet.

Szünet után a szórakoztatás lett volna a cél, a műsor legalább is ezt szolgálta. Ahogy Berkes Kálmán meg is említette, nagyon nehéz dolog Johann Strauss műveit játszani. Igazából én sosem értettem, hogy jön ahhoz egy karmester, hogy előre mentegetőzzön egy koncertért, de néhányszor hallottam már ilyesmit, úgy látszik, ez jön divatba mostanában. Pedig összességében nem is volt rossz a helyzet, talán éppen ezekbe a muzsikákba sikerült a leginkább ötleteket belevinni, bár az is tény, maga a szerző is sokat segített ebben. A zenekar mindenesetre remek hangulatban játszott, és ez is nagyon lényeges. Ráadásul ismét élvezhettük a kitűnő fúvósszólókat.

Mindent egybevetve, úgy gondolom, a hétfő esti koncert nem volt katasztrofális, és meg sem közelítette a legutóbbi Alma Mater koncert botrányosságát, de azért ha alaposan átgondolom a dolgot, félek, hogy ez a különbség sajnos csak látszólagos, mert most a fiatalok elég sokan voltak ahhoz, hogy ne ijedjenek meg a rájuk nehezedő felelősségtől, s az őket irányító karmester is másként közelített a feladathoz. Míg legutóbb Nagy Péter minőségi munkát szeretett volna, nagy súlyt fektetett a stílushűségre, a muzikalitásra, de sajnos nem tudta mindezt elég erélyesen kicsikarni kis csapatából, Berkes Kálmán a sikerre játszott, önbizalmilag valószínűleg felspannolta a zenészeket (nagyon helyesen persze), és hatásosan adta el a produkciót. Azt hiszem, mégsem szabad hagyni magunkat megtéveszteni. Valójában ez a koncert sem volt szakmai szempontból jobb, de jóval ügyesebben volt becsomagolva. Persze nem tagadom, ez is nagyon sokat számít.