Gyermekeknek, felnőtteknek (Bach, Bartók, Ránki, Klukon)

2008. január 22.
Zeneakadémia

Klukon Edit, Ránki Dezső – zongora
Holló Aurél, Rácz Zoltán – ütőhangszerek

BARTÓK: Gyermekeknek – I. füzet
BACH: Kétszólamú invenciók, BWV 772–786
BARTÓK: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

Furcsa művek szerepeltek az első részben. A zeneszerzők szándéka szerint billentyűs hangszeren tanuló gyerekeknek íródtak. Meg lehet őket szólaltatni koncertdarabként is, de ennek nehézsége éppen a technikai könnyűségükből fakad. Mivel felnőtt koncertzongoristák számára manuálisan nem jelentenek különösebb feladatot, úgy kell interpretálni őket, hogy ne hangozzanak túl egyszerűen, ugyanakkor előadási darabokká való emelésük szándéka ne szüljön visszás hatásokat.

Nem volt igazán szerencsés a két zongora elhelyezése: az egyik a színpad elején állt, a szokásos módon, felnyitott fedéllel – ezen játszott Klukon Edit –, mögötte, tehát takarva a másik, ez volt Ránki Dezsőé, amely így kissé tompán szólt. Klukon Edit kezdte az első három kis művel, azután egyesével, kettesével váltogatva szólaltatta meg a zongorista házaspár mind a huszonegyet, az első kötetből. Az alapkoncepciójuk hallhatóan az volt: ezek előadási darabok, amelyeket történetesen zongorázni tanuló gyerekek is eljátszhatnak kis hangversenyeken. Vagyis a darabokban rejlő minden zenei lehetőséget kidolgoztak. A forték szinte dübörögtek, és igen gyors tempókat is hallottunk például Ránkitól, a pianós, puhább részek gyengéden hangzottak Klukon keze alatt. Mégsem tűntek túldimenzionáltak így ezek a miniatűrök, ennyi igenis van bennük. Az a zenei intelligencia, amelyet már oly sokszor megcsodálhattunk a duó muzsikálásában, most is lehetővé tette, hogy Bartók kis remekművei teljes valójukban megmutathassák magukat.

A Kétszólamú invenciókat Ránki játszotta, egyedül. Nem kifejezetten az utóbbi idők régizenei kutatási eredményeinek figyelembevételével. Megint: mintha ezek eleve koncertdaraboknak íródtak volna. Gyorsak, dinamikusak voltak, semmiképpen sem akartak emlékeztetni a nem túl kiművelt kezű és elméjű haladó zongoristák – nem feltétlenül gyerekek – produkcióira. Romanticizált felfogásról azért nem volt szó, egyszerűen csak zongoraműveket hallottunk, virtuóz előadásban. Természetesen az imitációk a két szólamban mindenhol tisztán kivehetőek voltak, a kis polifonikus csodák legfőbb vonása tisztán érvényesült.

A második részre beállították a zongorákat, ahogy a kétzongorás szonátához kell, billentyűzetükkel a nézők felé fordulva, végeikkel ékszerűen egymás felé tartva, mögöttük az ütősök, és elkezdődött az első tétel. Valami baj volt azonban. Mert bár a hangok megszólaltak, magát a zenét, vagyis Bartókot nem igazán hallottam. Próbáltam annak a hullámhosszára hangolódni, ami a színpadról áradt felém, mégis, nem éreztem bevonva magam annak a körébe, ami ott történt. A nagy zeneszerző egyik leghíresebb műve nem tudott megérinteni.

A második tételt már az őt megillető dimenzióba helyezték a művészek, ugyanígy a zárótétel is a maga közismert témájával, olyan módon szólalt meg, ahogy azt itt, ma elvárhatjuk Bartók országának zenészeitől. Pontosak voltak az ütősök, jól működött az együttjáték a négy muzsikus közt, felszabadultan áradt felénk a zene.

A gyorsan kialakuló vastapsot hallgatva éppen azon gondolkodtam, hogyan lehet megfogalmazni azt a defektust, amely az első tételt érintette, amikor Ránki az ünneplést megszakítva a közönséghez fordult, és bejelentette, hogy elégedetlenek voltak annak előadásával, ezért újra eljátsszák. Ekkor már egy tagolt, a bartóki partitúra szerkezetét, zenei szépségeit feltáró előadásban hallhattuk újra a tételt, így téve teljessé a hangverseny két részének egyensúlyát: gyermekeknek – felnőtteknek.