Gyémántkemény szonáták, robusztus zongoristák (Mitsuko Uchida hangversenye)

2011. május 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mitsuko Uchida – zongora

SCHUBERT:
c-moll szonáta, D. 958
A-dúr szonáta, D. 959
B-dúr szonáta, D. 960

*

Mitsuko Uchida Foto: © Richard Avedon

Már soha nem fogom olyan alapossággal megismerni ezeket a szonátákat, hogy elmúljon a csodálat, az elképedés, a döbbenet. De ha így reagál rájuk egy huszadik századi, zenén edzett ember, vajon milyen hatást kelthettek születésükkor?

Nem sokkal korábban Haydn még nemegyszer mindössze párütemes kidolgozási részeket komponált, Schubert hatalmas és bonyolult tétele már túltesz Beethovenen, de valamelyest a józan észen is. Sokáig nem is tartoztak koncertrepertoár gerincéhez, legfeljebb nagyritkán tűzte műsorára egy-egy vállalkozó kedvű művész.

Tulajdonképpen Richter stílusa és alkata kellett e művek rehabilitálásához. A robusztus és gyémántkemény művekhez egy robusztus és gyémántkemény zongorista.

No de egy hölgy?

Persze, hogy tudom. Eszemben sincs lebecsülni a nőket, némelyikük erősebb a legerősebbnél, és Mitsuko Uchidában sincs okom kételkedni. Régóta tisztelem, sőt Mozart-zongoraversenyeinek összkiadását egyfajta ámulattal vegyes figyelemmel hallgattam annak idején...

No de éppen a Schubert-szonátákat?

Nem mondom tehát, hogy nem bíztam volna a hangversenyben, de ezek a kérdések óhatatlanul felmerültek bennem.

Uchida végül nem hazudtolta meg saját stílusát és habitusát, hanem egyszerűen visszakérdezett: tényleg Richter sziklazúzó ereje az egyetlen lehetőség e szonáták megszólaltatására?

Bizonyos szempontból valóban kevesebbet nyújtott, mint amit a közönség megszokott és elvárt, de számomra a hangverseny legkomolyabb erénye pontosan az volt, hogy kiderült, más szemszögből, más alapállásból is lehet teljes értékűen és hitelesen Schubert-szonátát játszani. Máshová kerültek a hangsúlyok, máshová a fókusz, például az A-dúr szonáta híres andantinója most nem lassúságában, hanem zaklatottságában volt fájdalmas.

A második félidőben már másképp és másért figyeltem. A hatalmas – egész félidőt kitöltő – B-dúr szonáta első tételében már nem lepett meg a bal pedállal tompított, visszafogott sötétség, vagy a harmadik tételben a robajló száguldás helyett megszólaló táncos elevenség.

Hogy mekkora kaliberű zongorista Mitsuko Uchida, és mit kaptak azok, akik egy nagy névre váltottak jegyet? Nem tudom, de talán nincs is nagy jelentősége. Erre a hangversenyre azért fogok nagy élményként emlékezni, mert Schubertről és szonátáiról sikerült összetettebb, gazdagabb képet kapnom.