Gradus ad Parnassum - Jean-Efflam Bavouzet zongoraestje
2006. január 4.
Zeneakadémia
Jean-Efflam Bavouzet - zongora
BEETHOVEN: B-dúr (\"Hammerklavier\") szonáta Op.106
RAVEL: Miroirs
Gaspard de la nuit
A fő kíváncsiság nyilván mindenkiben arra irányult, mire képes egyedül, egy teljes estén Bavouzet, aki eredetileg Kocsis Zoltánnal adott volna kétzongorás hangversenyt. Végül társ nélkül maradt, és talán a bizonyítási kényszernek is köszönhető, hogy ilyen nagy igényű műsort állított össze. Könnyed, felvezető szám nem volt, egyből a zongoraszonáták egyik leghatalmasabbikával kezdődött az est - illik egyáltalán elé valami? -, majd Ravel-művek következtek, melyek közül az Éjszaka Gáspárját maga szerző nevezte (Liszt etűdjeire utalva) \"transzcendentális virtuozitásúnak\".
Bizonyos dolgokban azért biztosak lehettünk: hogy technikailag Bavouzet bírni fog a nehézségekkel, és kemény, hajlíthatatlan zenei jellemmel közelít e darabok felé, másképp aligha lehetne társa Kocsisnak pontosan egy évtizede. A kérdés az volt igazán, hogy mint művész mennyire mérhető társához.
A kezdet a várakozásnak megfelelően alakult, gyorsan, energikusan indult a Hammerklavier szonáta. Itt nincs mit finomkodni, \"csak\" arra kell ügyelni, hogy mindeközben ne vesszenek el a részletek, például amikor a nagy akkordtömbök és gyors futamok után az imitációs rész következik, meg egyáltalán az egész tétel összeálljon, ne veszítse el méltóságát, abból a szinte túlvilági dimenzióból lépjen elénk, amit csak Beethoven fedezhetett fel alkotási lázának hevében. Azt, amit ott megtapasztalt, megpróbálta egy szál zongorán néhány hang segítségével számunkra is leírni. Ennek a bizonyos dimenziónak a láttatásával maradt adósunk Bavouzet, noha a hangokkal és a bennük rejlő zenével teljes mértékben elszámolt.
A gyors és viszonylag könnyed - a lassú tétel elé helyezett - Scherzo is úgy hangzott fel átvezetésként, ahogy kell, és az erre következő nagy ívű Adagio sostenutótól vártam volna, hogy ha eddig nem, itt mindaz meg fog szólalni, amiért Beethoven tulajdonképpen az egész művet megírta. De, mint eddig is, a hangokkal, sőt a megformálással nem volt baj, a tétel elején Beethoven által kért appassionato és sentimento hiányzott inkább. Éles, ehhez a tételhez túldimenzionált zongorahangot hallhattunk, az igazán elmélyült beethoveni látomásos világ megidézése nem sikerült.
Viszont rögtön egy fokkal feljebb lépett Bavouzet, amikor elkezdte a záró fúgához vezető néhány ütemes Largót. Látszott, itt most már minden fizikai és zenei alkotó erejét összpontosítja ahhoz, hogy mindaz, ami a kottában van, megszólaljon, és mindaz, ami a hangok mögött van, felfoghatóvá váljék. De ez az egy tétel már kevés volt a meggyőzéshez, összességében csak egy koncerten azért jónak mondható Hammerklavier szonáta élménnyel lettünk gazdagabbak.
Ravel két nagy hibát követett el életében. Megírta a Bolerót, amivel sikerült egy annyira komolytalan zeneszerző benyomását keltenie, hogy alig tételezhető fel róla, valódi nagy műveket is képes volt alkotni; de ez másik \"hibájából\" is következik: Debussy - fiatalabb - kortársaként tudott születni. És valóban nem volt akkora alakja a zenetörténetnek, mint az idősebb zeneszerző, de azt már ő maga is kénytelen volt bizonygatni, hogy az 1901-ben megjelent Jeux d\'eau - amelyet Bavouzet második ráadásként adott most elő - néhány évvel megelőzte Debussy hasonló, új stílusú zongoraműveit. Egyébként Ravel, aki nem zongorázott jól - barátai azon vitatkoztak, vajon zongoristának, vagy karmesternek rosszabb-e -, nagyjából egy évszázaddal ezelőtt keletkezett zongoraműveiben (két ezüst lemezen elfér az összes) technikailag és zeneileg is a legmagasabb igényeket támasztja az előadóval szemben - valóban újat és maradandót, abszolút remekműveket alkotott.
Bavouzet jó ismerője és értője Ravel világának, természetes tehát, hogy még eggyel magasabb előadói fokon kezdte a második részt a Miroirs öt darabjával, amelyek között olyan, zenekari változatukban jobban ismert darabok is rejtőznek, mint az Une barque sur l\'océan és az Alborada del gracioso. Ezernyi szín villódzott a valóban impresszionistának mondható darabokban, technikailag perfektül kivitelezve, éreztetve a címben jelzett képek mögötti tartalmat, a melegben elpilledten gubbasztó szomorú madarakat, vagy a vizet, napfényt.
A BBC Music Magazine kritikusa 32 felvétel közül ítélte a legjobbnak a Gaspard de la nuit Bavouzet Ravel összes zongoraművét tartalmazó lemezén megjelent bejátszását. Az ilyesfajta rangsorolások iránt némi szkepticizmussal viseltetve is elfogadhatjuk a véleményt, hogy valóban Bavouzet lehet ma az egyik, aki a legjobban tudja ezt a művet. Az bizonyos, hogy ezen a koncerten előadóként ennek az előadásával lépett a legmagasabb fokra, mint ahogy Ravel is ebben a művel alkotta meg zongoraműveinek csúcsát. Bertrand három költeményének zenei áttétele tényleg minden technikai képesség latba vetésével bontakoztatható csak ki. Hányszor szólalnak meg ezek a darabok koncerteken? Elnyerték-e az őket megillető helyet a közönség körében?
Sötét tó felszínén ragyogó holdfény, homályos, melankolikus világ az Ondine-ban. A második tétel, a Le Gibet (Akasztófa) makacsul ismétlődő lélekharangjának \"b\" hangja köré fonódó, még sötétebb tónusú zenei világa. A Scarbo rettenete, a végén az Allegro barbaro kezdő motívumával (amelyet Bavouzet jó erősen kijátszott). Mind-mind a legmagasabb előadói eszközökkel, itt most már nem csak viharzó, vagy csak vibrálóan gyors ujjmozgások révén, hanem végre leheletfinom billentési árnyalatok segítségével, úgy szólaltak meg, hogy megadták a zongoraestnek azt a dimenziót, ami végül is értelmet adhat egy ilyen eseménynek.
