Görögök, magyarok hihetetlen kalandjai a Zrínyi utcában (A BM Duna Szimfonikus Zenekar hangversenye)

2004. szeptember 24.
Duna Palota
BM Duna Szimfonikus Zenekar
Georgios Konstantinov (zongora)
Vez.: Notis Georgiou

SOSZTAKOVICS: IX. szimfónia
MOZART: Figaro-nyitány
BEETHOVEN: G-dúr zongoraverseny No.4 op.58

Most legyenek őszinték! Elmennének egy olyan hangversenyre, melyet az alábbi műsorral hirdetnek: Sosztakovics: IX. szimfónia, Mozart: Figaro-nyitány és Beethoven: G-dúr zongoraverseny? Mindezt megtetézve a BM Szimfonikus Zenekarral és két ismeretlen göröggel: egy karmesterrel és egy szólistával? Na ugye, hogy nem. A zenekar Téli bérletének tulajdonosai sem egészen ezt a műsort várták, de nem tudom, hogy mikor jártak volna jobban; ha ebben a pocsék előadásban megismerkednek egy ritkán játszott Sosztakovics-művel, vagy ha végigszenvedik az eredetileg beígért Beethoven Ötödiket?

Budapest egyik legszebb neobarokk színházterme tökéletesen alkalmatlan koncertrendezésre. Többek között azért, mert kicsi. A vonósok még csak-csak elférnek a színpadnyílás előtt, de a fúvósok már menthetetlenül a zsinórpadlás alá kényszerülnek, az ütősök vagy a tubás pedig gyakorlatilag a folyosóról, vagy a Zrínyi utcából kénytelenek bejátszani szólamaikat. A tér tehát egy kis hangszer-összeállítású Haydn-szimfóniát is nehezen bír el, nemhogy Sosztakovics grandiózus ópuszát.

Az öttételes mű könnyed első, virtuóz harmadik, és lírai negyedik tétellel rendelkezik, melynek legfeljebb halvány nyomait lehetett felfedezni az előadás során. Egy-egy fiatal arc még mintha fontosnak tartaná, amit csinál, de a zenekar többsége a menthetetlen érdektelenségbe temetkezik. Nehéz elhinni, hogy ma, amikor annyi a munkanélküli jó zenész, ilyen zenekar még létezhet, létezik. A pongyolaság nem is elég jó kifejezés arra a slendrián nemtörődömségre, ahol az olyan zenei alapfogalmak, mint az unite - a nem zenészek kedvéért: együtt - ismeretlenek.

A második félidőre került Figaro-nyitánytól ugyanazt kaptuk, amit az első rész után vártunk, s ezek után már igazán nem sok bizalommal tekintettem Beethoven negyedik zongoraversenyének előadása elé. A fiatal görög zongorista, Georgios Konstantinov aztán elfeledtette velem a kellemetlen előzményeket. Minden külső nehézséget áthidaló remek játéka meggyőzött arról, hogy nemcsak biztos technikával, hanem az objektív nehézségeken túllépő fölényes biztonsággal is rendelkezik.

Konstantinov mindent megtett, amit ebben a közegben meg lehetett tenni. Nem foglalkozott a zenekari hangzás szedett-vedettségével, ugyanakkor abszolút figyelő partnere volt az őt kísérő - mondjuk ki: jelentéktelen - karmesternek, zenekarnak. Azt hiszem, mindent vagy talán még annál is többet kihozott abból az acéllal bélelt tűzifából, amely zongora helyett állt a színpadon, s szinte csoda, de még ebből a fémesen kopogó, hangolatlan instrumentumból is sikerült egy-egy kantilénát kicsikarnia. Ha hiszik, ha nem, élmény volt ez az előadás. Egyszer szívesen meghallgatnám a fiatalembert méltóbb körülmények között is.