Gardiner, a Mozart-karmester

2006. augusztus 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

English Baroque Soloist
Bernarda Fink - szoprán
Robert Levin - fortepiano
Kati Debretzeni - hegedű
Vez.: Sir Eliot Gardiner

MOZART: C-dúr zongoraverseny, K.503
Va ma dove? - hangversenyária, K.583
D-dúr hegedű-zongoraverseny, K.315f (Robert Levin rekonstrukciója)
Ch\'io mi scordi di te - hangversenyária, K.505
C-dúr (\"Linzi\") szimfónia, K.425

Egy évvel ezelőtt modern zenekarral és Beethoven-műsorral jött Gardiner, most saját, autentikus zenekarával Mozart-műveket előadva lépett fel a BBNH-ban. Ami azt is jelenti, egy újabb jó pontot adhatunk új koncerthelyszínünknek, hiszen az egyik legjelentősebb régizenei - de nem csak az - karmestert rövid időn belül már másodszor láthattuk ott, miközben első budapesti jelenése után több mint egy évtizedet várhattunk rá.

Ez évben kötelező Mozart-műsorral turnézniuk azoknak, akik a közvélekedés szerint jóban vannak a kor zenéjével, így a lórúgásszerűen jót mutató Herreweghe, és a kissé lebőgött Norrington után most egy harmadik régizene-guru is bemutatta, mit lehet ma elmondani Mozartról egy hangversenyprogram keretein belül. Volt rekonstruált mű, zongoraverseny, koncertária, szimfónia, vagyis a nagy zenekari műveket író Mozart volt a műsor középpontjába állítva. E művei közül is azok, amelyek igazi nagyzenekart - teljes fafúvós karral és kürttel, trombitával - kívántak.

A nyolc-nyolc első-második hegedűvel, négy nagybőgővel felálló, már éppen nem kamarazenekar, és még éppen nem szimfonikus zenekar előtt kissé árván álldogált a fortepiano, a hangszer egyik legelismertebb művészére, Robert Levinre várakozva. Lehetett tehát félni, hogy a hangszer hendikeppel indul a hang-versenyben, ám - a földszint hetedik sorában, a hangszerrel pont szemben ülve - nem hallottam azt, amit azért fortepianós Mozart-versenyművek esetén sokszor, hogy a tutti után belépő szólóhangszer túl halk lett volna. Ebben természetesen része volt Levinnek is, aki nagyon dinamikusan játszott.

Esetében ez azt jelentette, hogy hangszere nevéhez méltóan maximálisan kihasználta a forte és a piano közötti különbségeket, nála nem egyfajta mesterkélt agogikai játék, hanem a dinamikai különbségek szembeállítása volt a tagolás legfeltűnőbb eszköze. Nagyon forték váltakoztak nagyon pianókkal, sőt, olyat is hallani lehetett, hogy az erősödő-halkuló szakaszt csak simán nagyon halkan ismételte a művész. Az eszeveszett tempóban indított kadenciában akadozott azért kissé. Kifejező, pontos játék volt rá jellemző a lassú tételben is, ahol a leheletfinom pianókkal sem maradt adósunk.

A zenekar természetesen azt játszotta, amit egy eredeti-hangszeres együttestől ilyen esetben elvárunk. Hirtelen elhalkuló, az írott értéküknek nem a teljes egészéig kitartott hosszú hangokat, és szintén dinamikus, színes zenei párbeszédet hallottunk a \"szólistáktól\". És ezt a legmagasabb zenekar technikai színvonalon, lehetőséget sem adva ama gondolat felmerülésének, hogy itt az újszerű gondolatiság menti a megvalósítás pongyolaságait.

A hegedű-zongoraversenyt - amely kiegészített formájában is csak egy tételből áll - 120 ütemnyi töredékből maga Robert Levin rekonstruálta, akinek egyébként Requiem-kiegészítését is játsszák, tehát állítható, hogy nem csak kitűnő fortepianós, hanem a mozarti életmű alapos ismerője. A D-dúr tétel azt mutatta, amit az ilyen nagyszabású trombitás üstdobos Mozart első tételekben hallani szoktunk. Kati Debretzeni, az erdélyi származású izraeli hegedűművész leginkább szép tónusú régi hegedűhangjával, biztos szólamtudásával tűnt ki, amellyel azt is bizonyította, tökéletesen alkalmas egy ilyen - a világ abszolút élvonalába tartozó - zenekar koncertmesteri posztjára.

Bernarda Fink két hangversenyáriával lépett fel, az első részben egy kisebb igényűvel, a második részben azonban a Ch\'io mi scordi di te című obligát zongoraszólóssal szerepelt.
Szép hangon, stílusosan énekelt, talán az igazi mély kifejezéssel maradt adós, meg a legmagasabb hangok igazán szép megszólaltatásával.

Ez után jött Gardiner - akit addig a fortepianótól lényegében csak eléggé takarva láthattunk -, és a zenekar igazi nagy száma, a Linzi szimfónia. Természetesen a versenyművekben már hallott stílusbeli erényekkel, gyakorlatilag gikszer nélküli hangszeres játékkal, változatos színekkel, súlyos kifejezőerővel. Különösen szép volt a zárótétel, a fugatós szakasz pontos megszólaltatásával, és a felszabadult, vidám karakter érzékeltetésével.

Valahol az is hallatszott tehát, jobban érzi magát Gardiner, ha a saját, régihangszeres együttese előtt állhat - ilyenkor az ötös mellé egy csillagot is érdemel, amellyel a zenekar tagadhatatlanul minden mércével a legjobbak közé tartozó megszólaltatása mellett az egyéniség jelenlétét lehet jutalmazni.