Gardiner, a Beethoven-karmester

2005. július 17. - Nemzeti Hangversenyterem
London Symphony Orchestra
Vez.: John Eliot Gardiner

BEETHOVEN: Coriolan-nyitány
VI. szimfónia
VII. szimfónia

Bár én továbbra is fenntartanám a \"régizenélés\" fogalmát az eredeti hangszereken való játékra, ma már egyre több, régebben csak eredeti hangszeres együttesek élén mutatkozó karmester tűnik fel modern instrumentumokon játszó zenekarok élén. Ez természetesen azt is jelenti, hogy rengeteg olyan dolgot megvalósíttatnak zenészeikkel, amire régebben hivatkoztak: éppen ezek miatt van szükség eredeti hangszerekre, mert csak ezeken valósíthatóak meg.

A nagy zenekarok továbbra is maradtak modern zeneszerszámaiknál, a közönség nem kérte ezt számon rajtuk, a legnagyobb karmesterek pedig - Harnoncourttal az élen - beszivárogtak soraik elé, hogy onnan bomlasszák őket; ráneveljék a régi szerzők kottáinak helyes értelmezésére. Ebbe a folyamatba ma már Beethoven, sőt, Brahms művei is beletartoznak, ami a másik végen okozott kiesést. A Monteverdi előtti zeneszerzők művei egyre ritkábban hallhatóak. Van a Concentus Musicusnak egy lemeze, valamikor a hetvenes években készült, Eterna kiadásban is kapható volt, Heinrich Isaac und seine Zeit a címe. Vajon gondolkodott-e hasonlóban Harnoncourt mostanában?

Van Víg özvegye Gardinernek is, de spanyol reneszánsz szerzők a cappella műveit tartalmazó lemezét nemrég mutattuk be, neki azonban saját kórusa is van. Most ő is modern zenekar élén érkezett, hogy Beethovent vezényeljen. Norrington korszakos régihangszeres, és Harnoncourt modern zenekaros sorozata óta a kérdés tehát az, mi és hogyan kérhető számon egy mai szimfonikus zenekartól, és valósítható meg velük, ha egy - nyugodtan mondhatjuk - mindig új előadási megoldásokat kereső zenész áll az élükre, és olyan műveket adnak elő, amelyekről mindenkinek vannak eléggé határozott emlékei, elképzelései, tehát tudja, hogy mit, és mit nem szeretne hallani.

Már a Coriolan-nyitány kezdő akkordjaiból kitűnt: valóban a korabeli előadási stílus iránt elkötelezett karmester intett be a zenekarnak. Pregnáns sforzatókkal indítottak - annak idején lehetett volna írni Harnoncourt Beethoven-zongoraversenysorozatáról, hogy a \"sforzato apoteózisa\" - de ezen túl is energikus, összefogott minden részletre ügyelő aprólékos kidolgozást hallottunk.

A Londoniak legnagyobb erénye éppen ez volt. Képesek voltak megvalósítani mindent, amit Gardiner kért tőlük, tisztán, belépési késlekedések nélkül. Nagyon szépen hallható volt ez - többek közt - a Hetedik második tételének fúvós indításánál, semmi gikszer, egy-két tizedmásodperc gondolkodás után meginduló kürt- vagy oboahang. Ennek ellenére érdekes volt, hogy a zenekar hangzása egészében semmi egyéni, különlegesebb ízt, szépséget nem hordozott önmagában. Nem klasszikus módon ültek, csak a brácsások kerültek a cselló szólam elé.

\"Régizenei pápáktól\" elvárjuk az új, legalább részleteiben szokatlan olvasatot. Itt-ott egy soha nem hallott szólam kaphat különös hangsúlyt, egy frázis más megformálást. Ilyenre éppen tán a VI. szimfónia nem ad igazán lehetőséget, a bukolikus egyszerűséget sugalló életérzés, amelyet kifejez, magában a zenében is jelen van. A viharjelenet azért energikusan kitörő volt, az égzengés morgása a mély vonósokon illúziókeltő volt. Leginkább a fafafúvós gárda remekelt, a Patakparti jelenetben főleg, ahol a fuvola gyönyörű hangját élvezhettük leginkább - a karmester külön is kiemelte a szólistákat a végén a tapsnál.

A Hetedik más. Ott már lehet mit kezdeni a sokat hallott művel - de talán mára már ez sem igaz. Hallottunk mindent az elmúlt évszázad világnagyságaitól, értelmezve, újra- és még újabbra gondolva, az pedig a minimum, hogy például a második tétel portatóit helyesen valósítsa meg valaki, akár a régi, akár az új zene felől jön. És Gardiner és zenekara meg is valósított mindent. És továbbra is mindent pontosan, akár az együtt/egyszerre játszásról, akár a hangsúlyokról, dinamikai megoldásokról legyen szó. És ha már tánc és apoteózis, akkor természetesen a tánc alapú tételek ritmikai sajátosságai is a hozzájuk illő tempóban és karakterrel szólaltak meg.

Mert ott volt a sztárallűröktől mentes karmester, kínai stílusú, virító zöld mandzsettás selyem felsőjében, és takarékos, visszafogott mozdulatokkal irányította őket. A nagyon energikus részekben is; nagyon energikusan. Nem akart mindenáron újat közölni, feltárni, sem a véglegesen érvényes olvasatot megformálni. Csak jól, nagyon jól előadni három, \"már a könyökünkön jön ki\"-művet. Sikeresen.

Voltak tanulságai is az estnek. Kell egy legalább nagyon jó zenekar, egy nagyformátumú karmester világos és határozott elképzelésekkel, amelyeket képes megvalósíttatni. Újságcikkek, sajtócsaták ebben nem segítenek. Ez csak a hangversenyteremben valósulhat meg. És ezt a sokat szidott közönség is hajlandó észrevenni!