Gabrieli, W. Fr. Bach és Pergolesi művei az V. Budapesti Barokk Fesztiválon
2010. szeptember 19.
Belvárosi Szent Mihály-templom
Budapest Tomkins Együttes
Ars Longa Kamarazenekar
Zádori Mária, Horváth Mária - ének
Dinyés Soma - orgona
Vez,: Dobra János
A. GABRIELI: Motets á 6-12
W. FR. BACH: Triosonata
PERGOLESI: Stabat Mater
Ha az ember nem érkezik meg elég korán (nagyjából fél órával a kezdés előtt) a koncertre a Szent Mihály-templomba, és nem kap helyet az első sorok valamelyikében, nem számíthat semmi jóra. A hátrébb levő helyeken ugyanis (nekem például a templom közepe táján jutott egy üres szék) már jóformán csak a hatalmas visszhangot lehet élvezni, az elhangzó zeneműveket kevésbé. Így aztán minden, amit ezután leírok, csak az említett körülmények viszonylatában nevezhető objektív értékelésnek.
Andrea Gabrieli műveinek előadása közben sajnos nem élhettük át a reneszánsz harmóniák éteri tisztaságából fakadó érzéki élményt, amely adott esetben egészen borzongató is tud lenni, mivel jelen esetben a tiszta harmóniák nem születtek meg. És bár a Tomkins Együttes tizenegynéhány taggal jelent meg csupán, hangjuk - az említett akusztikai okokból - óriási masszaként lengte körbe a teret. Így aztán az intonáció hibáiból eredő kissé tökéletlen hangzatok hosszasan időztek a hatalmas térben. Három kórusmű hangzott ugyan el az említett szerzőtől, de a három mű előadása között semmiféle lényegi különbséget nem érzékeltem. Egyszerűbben szólva: unalmasnak találtam a hallottakat.
Nem volt sokkal érdekfeszítőbb W. Fr. Bach triószonátája sem. Pedig a darab - ha nem is oly zseniális, mint a szerző édesapjának hasonló típusú művei - igen kellemes alkotásnak tűnt. A kissé esetlegesnek tűnő előadásban a legnagyobb élményt számomra Szabó Zsolt gambázása nyújtotta. Hangszertartása ugyan eléggé különös, vonófogása is vitatható, nem beszélve a bal kezéről, ami iskolapéldája lehetne annak, hogyan ne gambázzunk, mégis, amikor megszólaltatja a hangszert, az eredményben semmi kivetnivalót nem talál az ember. Tiszta, szépen megformált hangokat hallottunk, és nagy élvezettel és odafigyeléssel játszó muzsikust láttunk.
Sajnos Pergolesi csodálatos művének előadása korántsem volt hibátlan. Bár a kórus sokkal összeszedettebb, zeneileg érettebb és az intonációt tekintve is lényegesen pontosabb volt, mint a Gabrieli-darabok esetében, a javulásért cserébe permanensen hamis hegedűszót kaptunk. Érdekes módon ez utóbbin a darab közbeni hangolás sem változtatott lényegesen. Az összkép ily módon tehát közel sem lett tökéletes.
Zádori Mária és Horváth Mária egyaránt érzékenyen interpretálták az énekszólókat, és a continuót játszókat is megilleti az elismerés.
Az est dirigense igen nagy vehemenciával vezényelte végig a művet. Gyorsan reagált a kisebb tempóingadozásokra és határozott mozdulatokkal igyekezett rendet csinálni. Bár a karmesterek mozgását nem nagyon érdemes firtatni - mindenki úgy mozog, ahogy akar és tud, lényeg, hogy a zenészek számára érthető legyen -, de így kívülről nézve úgy tűnt, Dobra János elég sok felesleges, cikornyás mozdulatra pazarolta el értékes energiáit.
A közönség hálás, de korántsem hatalmas tapssal jutalmazta a produkciót, épp ezért kissé elhamarkodott döntésnek tűnt az azonnali ráadás. Úgy vélem, felesleges, már-már tolakodó dolog volt megismételni a zárótételt, főként, hogy másodszor jóval hamisabbra sikerült.
