Furmint és Chardonnay (A BFZ és a Collegium Vocale h-moll miséje)

2006. szeptember 29.
Zeneakadémia
BACH: h-moll mise, BWV 323

Budapesti Fesztiválzenekar
Johanette Zomer - szoprán
Ingeborg Danz - alt
Andreas Weller - tenor
Thomas Bauer - bariton
Collegium Vocale (karigazgató: Philippe Herreweghe)
Vez.: Fischer Iván

Izgalmas vállalkozás fültanúi lehettünk pénteken este a Zeneakadémia nagytermében, hiszen a Budapesti Fesztiválzenekar nem mindennap játszik h-moll misét, főleg nem a világ egyik leghozzáértőbb kórusával együttműködve.

Alig egy tucat hegedű, négy brácsa, három cselló, egy nagybőgő, két fagott, három oboa, egy kürt, három trombita, timpani és egy barokk orgona alkotta a megfogyatkozott zenekart. A kórus sem volt nagy létszámú, az alig több mint húszfős együttes öt részre osztva, karéjszerűen helyezkedett el a színpadon. Ez az apparátus látszatra teljesen megfelelőnek tűnt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy modern - tehát a korabeli hangszerekhez képest erősebb hangú - hangszereken játszottak a muzsikusok. De azért gondolkodóba ejtett a historikus és modern stílus eme keveredése a színpadon.

Ha például az az ötletünk támadna, hogy összeöntjük a Tokaji Furmintot mondjuk a Villányi Chardonnay-vel, akkor - ha ügyesek vagyunk és van egy kis szerencsénk - az ugyan előfordulhat, hogy kapunk valami egészen különleges és jóízű egyveleget, de az holtbiztos, hogy sem Tokaji Furmintunk, sem Chardonnay-nk nem lesz többé. Épp így, ha összekeverjük a Collegium Vocale-t a Budapesti Fesztiválzenekar művészeivel, az nem lesz többé sem historikus, sem modern előadás. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a historikus felfogás jobb, vagy rosszabb - legfeljebb nekem jobban teszik -, vagy hogy a Fesztiválzenekar művészei rosszul játszanának Bachot, egyszerűen szerintem rizikós a két stílus összekeverése.
Rizikós, de nem lehetetlen - ez kiderült ezen az estén.

Már a Kyrie tétel lassú bevezetése is lenyűgözően szólalt meg. Kristálytisztán, erőteljesen, de mégis nagyon áttetszően, fényesen, kifejezetten meghatóan. A későbbiekben is gyönyörűen, gyakorlatilag hibátlanul szóltak a kórustételek. A Collegium Vocale-t Philippe Herreweghe alapította 1970-ben, kifejezetten a historikus énekkari előadásmód meghonosításának céljából. Tényleg mindent tudnak, amit csak lehet, és nem csupán tudják Bach h-moll miséjét, de rendkívüli módon szeretik is, ezt elárulta minden gesztusuk. Egyes énekesek például kotta nélkül adták elő a könnyűnek és rövidnek egyáltalán nem nevezhető muzsikát.

Az első, Christe eleison áriában kiderült, hogy a két énekes hölgy, az altot éneklő Ingeborg Canz és a szoprán, Johanette Zomer - aki egyébként a megbetegedett Sibylle Rubens helyére ugrott be - kitűnő historikus előadók.
Érezhető volt, hogy egy nyelvet beszélnek egymással és a kórussal egyaránt. De a két férfi szólista, a tenor szólamot éneklő Andreas Weller és a bariton Thomas Bauer is nagyszerű volt, bár utóbbi - számomra - kicsit visszafogottan énekelt.

Meg kell mondanom, nem hittem, hogy a Fesztiválzenekar képes lesz ilyen áttetsző, gyöngéd hangzást produkálni. Akár a vonósokat, akár a fúvósokat említem, úgy érzem, elismerés illeti a művészeket. Érzékenyen, könnyedén, ha kellett légiesen, ha kellett vaskosabban, igazán \"barokkosan\" játszottak. Számomra csupán egyetlen pontja volt a zenekarnak, amivel nem tudtam megbarátkozni, a basszus. A három cselló, egy nagybőgő és a barokk orgona időnként túl sok volt. Nem feltétlenül számban, inkább játékstílusban ütöttek el az egész hangzástól, időnként masszaszerűen nehezedtek a szólistákra. A harsányabb kórustételekben mindez természetesen nem volt gond, annál inkább például a Crucifixus esetében, amely tétel minden tekintetben lenyűgöző volt, megható és szívbemarkoló, így a brummogó basszus még idegesítőbben hangzott. Nagyszerűen szólt viszont az Et in Spiritum Sanctum kezdetű basszus ária, melyben a continuót az orgona mellett csak egy fagott képviselte, figyelemreméltó érzékenységgel, puhasággal. Íme a kiváló példa: nem kell feltétlenül historikus előadónak lennie valakinek ahhoz, hogy megtalálja a helyes hangzásbeli arányokat.

Örömmel mondhatom, nagyszerű előadást hallottunk péntek este, még akkor is, ha sem historikus, sem modern stílusúnak nem volt tekinthető. Bach zenéjének, a h-moll mise hangulatának viszont maradéktalanul megfelelt. Érzésem szerint Fischer Iván a tételek hangulatára, a zene kifejező erejére fektette a hangsúlyt, amellett, hogy a technikai megvalósítás egyértelműen alapkövetelmény volt. Ebből is látszik, nem kell annyira görcsösen ragaszkodni egyik, vagy másik előadói stílushoz, hiszen önmagában még egyik sem garancia arra, hogy egy előadás igazán jó lesz. Talán, amihez ragaszkodni érdemes, az a kotta, vagyis Bach szándékai és a zene iránti legmélyebb alázat. Aztán ha mindez ilyen mértékű mesterségbeli tudással találkozik, mint jelen esetben, nagy baj már nem történhet.