\"Friss hangok\" - A megújult Tannhäuser

2004. október 21.
Magyar Állami Operaház
WAGNER: Tannhäuser

Nagyon vártuk ezt az estét, a közel két évtizede működő előadás megújulását. Egy remekmű új betanulását, új hangokat, más arcokat. Mert ráfért ez a frissítés erre a - számos alkalommal eltemetett, de mégis mindent túlélő - produkcióra.

A legnagyobb izgalom Bándi János beállását kísérte a címszerepben. Bándi egy rendkívül kacskaringós pálya csúcsán (Rossini, Donizetti és Mozart mellől indulva Verdi és Puccini egyre hősibb szerepeit érintve) ért el Wagnerhez néhány éve, A bolygó hollandi Erikjeként. Már akkor érezhettük, hogy itt nem áll meg, s tényleg, két éve remek Siegmunddal örvendeztette meg Wagner rajongóit. Az elmúlt évadban (önhibáján kívül) hallhatatlanságra kárhoztatott művész most az egyik legnehezebb Wagner-szerepben mutatkozott be.

Ahogy előre sejthető volt, Bándi temperamentuma nagyszerűen egyezik a féktelen dalnok szerepkövetelményével. A művész elképesztő lendülettel kezdte a darabot, a Vénusz-barlang jelenet Somogyi Eszter hatékony közreműködésével, Imre Zoltán remek koreográfiájával rendkívül izgalmasra sikeredett. A második felvonást eleji duettben (Erzsébettel) itthon szinte soha nem hallott erővel szikráztatta fel a szenvedélyt. Bándi produkciójának mélypontja a dalnokverseny és a második felvonás fináléja volt. Ezt talán az új betanulás, az elégséges próbák vélhető hiánya okozhatta. A harmadik felvonás katartikus Római elbeszélése mutatta, hogy az énekes győzi a szerep kívánta nehézségeket. Bándi megrázóan mutatta be Tannhäuser zarándokútját, kivetkőzését korábbi önmagából, s végső megtérését.

Erzsébet alakítója Sümegi Eszter volt. Tavalyi Elzája óta egyértelműen övé a szólam. Az előadás zeneileg legbiztosabb pontja, aki a II. felvonásbeli, kényes a cappella-együttesnél is szinte egymaga tartotta helyén a bizonytalankodó férfi kollégák együttesét. Személyisége nem erővel, hanem hittel és sugárzással teli. Hősnője - egyébként mélyen emberi - tisztaságát éteri magasságba emeli, ezáltal szinte érthető módon válik elérhetetlenné a gyarló Tannhäuser számára.

Somogyi Eszter Vénusza nagyszerűen hangsúlyozza a figura heroina mivoltát. Könnyedén győzi erővel (még Bándi mellett is) a szerep súlyát. Alakítása mégsem statikus: a szerelmes hősnő éppúgy megjelenik, mint a veszteségre eleddig nem kárhoztatott istennő. Még sok-sok Wagner-heroinát neki!

Busa Tamás régi Wolfram. A hang kétségkívül férfiasan szép és magvas. Mégis - mint szinte minden más szerepében, itt is - adósa marad annak a plusznak, amitől alakítása életre kelne, ami a másik három főszereplőnél oly evidensnek tűnik.

Hermann őrgróf súlyos szerepét Berczelly István keltette életre. Az énekes Faragó András óta szinte egyedüli hordozója Wagner basszbariton hőseinek. A szerep hangi mélysége ugyan néhol kevésnek tűnik, de Berczelly alakításaiban mindig meglévő bölcs rezignáció mélyen emberi alakot kölcsönöz a figurának.

Az Operaház kórusa (karigazgató: Szabó Sipos Máté) a látszólag kis létszám ellenére nagyszerűen állt helyt, a zenekar - sajnos - a tőle megszokott slendriánságokkal vétette észre magát.
A produkció zenei irányítása Kocsár Balázs kezében volt. Kocsár egyre ritkább szereplője a hazai zenei életnek, mégis érezhető folyamatos fejlődése. A rendkívüli sodrást igénylő művet magabiztosan gondozta, talán némi lírát hiányolhatott a kényes közönség. Jó lenne őt is többet látni/hallani!

Szinetár Miklós rendezése a műből nem vett el semmit, igaz, nem is adott hozzá, de ez ilyen remekművek esetében nem feltétlen szükséges.

Egy biztos: a vérfrissítés sikerült, a mű remélhetőleg még hosszú évekre elérhető marad számunkra.