Fraktálok (A Fractal Strings a Millenárison)

2008. december 5.
Millenáris

Fractal Strings
Szabó Sándor – gitárok, guzeng
Major Balázs – ütőhangszerek, dob
Michael Manring – basszusgitár
Claus-Boesser Ferrari – gitár
Megyeri László – videoművészv

Szabó Sándor mindig valami egyedivel rukkol elő, de ez a legutóbbi megmozdulása talán minden eddiginél különlegesebbre sikerült. Most, hosszú idő után nem egyedül, vagy duóban lépett föl, hanem egy nemzetközi együttessel (német, amerikai, magyar zenészekkel), mely a Fractal Strings nevet kapta. A produkció érdekessége, hogy a zenészekkel egyenértékű résztvevőként szerepelt a videoinstalláció is.

A koncert egészen furcsán kezdődött. A zenészek bemutatása afféle kilencvenes évekbeli videojáték intrójához hasonlított. Egy akkori videodiszkó üzemeltetője a fél bakelitgyűjteményét odaadta volna egy ilyen stílusú intróért. Ezek a bejátszások a továbbiakban is hasonló stílusban folytatódtak, de már különféle (szöveges) tartalommal megtöltött kis intermezzókká alakulva, ahol a tartalom általában ellentétes volt a robotos körítéssel. Az elsőnél alaposan megdöbbentem, aztán sikerült fölvennem a ritmust. Nem tudom, ez volt-e a cél, de gegnek kiváló volt mindenképpen, jókora fricska a technikalizálódó civilizációnak, és föltűnő keretet biztosított a rövidfilmeknek (melyeknek iskolatelevízió jellege, akár fricskának volt szánva, akár nem, hatásos volt).

A Fractal Strings meghatározhatatlan zenei stílust képvisel. Nevezhetjük ezt kortárs zenének (ha lenne ennek bármi értelme, hiszen minden olyan zene kortárs zene, amit kortársaink alkotnak), de akár hívhatnánk free jazznek, vagy kísérleti zenének is, ha nem ragadna mindhez valami sztereotípia, „hátrányos megkülönböztetés”. Márpedig a Fractal Strings nem „sztereotipizálható”, nem húzható klisékbe.

Olyan zene ez, ami közvetlenül a lélekhez szól. Nem lehet megfejteni, nem lehet lekottázni, bekategorizálni, nem lehet elsiklani fölötte. Háttérként egyáltalán nem hallgatható, vagy odafigyel az ember (vagyis tulajdonképpen nem is figyelésről beszélhetünk ebben az esetben, hanem egyfajta átélésről), vagy ne is kezdjen bele.v

Szabó Sándor ezen az estén nem csak különféle gitárokon, hanem guzengen is játszott, mely hangszernek egyre inkább mesterévé válik. Nagyon jó érzékkel választotta meg zenésztársait is ehhez a produkcióhoz. Nem lehetett könnyű feladat, hiszen olyan embereket kellett találnia, akik úgy képesek a szinte teljesen kötetlen, vagyis egy nem zenei téma köré alkotott improvizációra, hogy annak ne élvezhetetlen kakofónia, üresfejű modernkedés legyen a végeredménye.

Michael Manring talán napjaink egyik legizgalmasabb basszusgitáros egyénisége. Hazánkban inkább csak szűk szakmai körökben ismert (és igen elismert). Játéktechnikája egyedi, nem a szokványos basszusgitáros patternekre alapoz, improvizációs készsége hihetetlen.

Claus Boesser Ferrari a gitár Picassója. Utóbbi időben abban az értelemben is, hogy ő is mindent tud a gitárról (mint Picasso anno a festészetről), bármit meg tudna valósítani a sztenderd játék területén is, de ez nem izgatja, inkább új és új utakat keres, még ha ezek az új utak a közönség számára nem is mindig érthetőek, élvezhetőek. A Fractal Stringsben leginkább ezt az arcát mutatta meg. Lényegében „rendes” gitározást nem sokat hallhattunk tőle, ezzel szemben hangszerét mindenre használta, amire normális esetben nem szokták, és olyan hangokat is csalt elő belőle, amilyenek nincsenek is benne. Ez az effekt-zene, amit létrehozott, mégis szerves részét, különleges rétegét képezte a fraktálnak.

Major Balázst is ismerheti már régről a hazai közönség, az akusztikus zene szerelmesei közt méltán híres SzaMaBa együttesből, valamint sok más produkcióból is. Bár mostanában ritkán hallhatjuk játékát, megmozdulásai mindig emlékezetesek. Ezen az estén nem csak különböző egzotikus ütőhangszereket szólaltatott meg (bár ebben sem volt hiány), hanem dobszerelést is bevont a játékba.

A koncert érdekessége volt még a videoprojekció is, mely nem csak a már említett videojáték-effektusokból állt, hanem abból az egyedi, művészi munkából is, mely az utóbbi években „megszokott eleme” Szabó Sándor koncertjeinek. A Fractal Stringsnek azonban nem csak kísérője, hanem fontos része is volt Megyeri László munkája. Ezen a koncerten a kísérő képek is fraktálok voltak, legyen bár az egy fa levele, vagy számítógéppel generált grafika.

Az előre beharangozott hangzási terek sajnos nem jöttek olyan jól elő (legalábbis ott, ahol én ültem), ahogy azt várta volna az ember, de ez igazán nem lepett meg, egy ilyen produkcióra nincsenek még felkészítve a magyar termek, talán a MüPában meg tudna szólalni tökéletesen, de aztán vége is a sornak. Még így is különleges, itthon nem megszokott hangélményben részesülhetett a hallgató, a zene minden rétege, kis mozzanata, pianótól a fortéig tökéletesen megszólalt. A legkeményebb tuttikból is kihallatszott az összes apró részlet, de nem szétesve, hanem egységet alkotva.

Természetesen elolvastam a koncert előtt az elérhető anyagokat, már csak kíváncsiságból is, meg azért, hogy ne menjek teljesen kukán, ha valamit nagyon érteni kell. Található is részletekbe menő, tudományos magyarázat, hiszen ez egy komoly előmunkálatokra, koncepcióra fölépített műsor volt, Szabó Sándor évekig érlelte magában a produkciót, és honlapján el is mondja Megyeri Lászlóval közösen, hogy miért is Fractal Strings, és mi is az a fraktál amúgy.
A koncerten mindezt érteni is kellett/lehetett volna, de nem volt muszáj. Elég volt érezni a zenét.