Főútvonal – Ligeti György: Le grand macabre

2013. május 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ligeti György: Le grand macabre

Nekrotzar: Réti Attila
Piet vom Fass: Timur Bekbosunov
Astradamors: Nicholas Isherwood
Mescalina: Várhelyi Éva
Venus/Gepopo: Jennifer Yoon
Amanda: Bányai Júlia
Amando: Anna Manske
Fekete miniszter: Matthias Raupach
Fehér miniszter: Gerhard Karzel
Go-go herceg: Arno Raunig

Pannon Filharmonikusok, Amadinda Ütőegyüttes, Nemzeti Énekkar
vez.: Vajda Gergely

Ligeti György azt találta egyszer mondani, hogy őróla bizony utcát ne nevezzenek el, vagy ha igen, az zsákutca legyen. Ezzel mindjárt két legyet is ütött, egyrészt trükkösen utalt Bartók hasonszőrű mondatára (róla addig ne nevezzenek el utcát, amíg Hitler és Mussolini nagyságát utcák és terek hirdetik), másrészt szellemesen meghatározta saját ars poeticáját.

Ebben a zsákutca-dologban sok minden rejtezik, s ha belegondolunk, nem feltétlenül negatív asszociációval kell hozzá közelítenünk. Nekem Ligeti öniróniával átitatott vallomása inkább a folytonos újrakezdésről szól. Minden sikeres bemutató utáni nagy levegőről, a világ és önmagunk újratervezéséről. Következésképp Ligeti életműve nem sablonokra épül, a művei nem igazán hasonlítanak egymásra, s pályáját nem lehet egyenes vonalú és töretlen folyamatként szemlélni. Ha mindenképpen viszonyítani akarunk, akkor leginkább Picassóhoz tudnánk hasonlítani, akinek mindenféle korszaka volt, melyek egymással alig mutattak hasonlóságot.

Ligeti egyetlen operája is tulajdonképpen egy nagy újrakezdés. Már maga az opera műfajának is másodszor ugrott neki. (Az első a Göran Gentele MET-direktor felkérésére tervezett Oedipusz volt, mely a megrendelő váratlan halála miatt félbeszakadt.) Ezt követően évekig kereste a megfelelő operatémát, s végül a nálunk kevésbé ismert belga-flamand Michel de Ghelderode drámájánál, a Kószál a nagy kaszásnál leragadt. Hogy ismét festőknél maradjak, a Bosch és Breughel apokaliptikus vízióit színpadra álmodó drámaíró alkotásából végül maga Ligeti és Michael Meschke rendező írta a librettót. (A darab beszédes módon Breughellandban játszódik.)

Jobb művet nem is találhatott volna egy „antioperához”. Az egész estés tagadás gigantikus blöff formájában jelenik meg a színpadon: meghal a Halál. A komponista nem állt meg ennyinél, passacagliának álcázott filozofikus fináléval zárja a darabot, s ahogy a stockholmi ősbemutató részére írta: „nem törődünk a halállal és az egész sötét jövővel, csak az ’itt és most’ köti le figyelmünket.”

A magyar bemutató a zeneszerző igazán megtermékenyítő jelenlétében a Thália Színházban zajlott Kovalik Balázs remek rendezésében még 1998-ban. Kovalik ezen a mostani előadáson a szövegével volt jelen, az Ő kiváló fordítását vetítették a zenekar fölé. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a Művészetek Palotája – az eredeti elképzeléstől eltérően – végül koncertszerű formában ünnepelte a néhány éve elhunyt zeneszerző 90. születésnapját.

Kiderült, hogy Ligeti operája a szöveggel együtt, színpad nélkül is tökéletesen ura a térnek és a cselekménynek. Sőt, még ennél is továbbmennék: így sokkal hatásosabban és jóval többet tudtunk meg a darabról, mintha bármely tehetséges rendező lila (vagy akár milyen árnyalatú) gondolatait kellett volna csodálni. A remekbe sikerült előadás után meggyőződésem, hogy a mű összetettségéből jócskán levett volna bárminemű színpadi adaptáció. Ráadásul – egy-egy szereplő jóvoltából – néhány finom vagy pont kevéssé finom gesztus jóvoltából hiánytalanul érzékelhettük a színpadi szituációk mikéntjét is.

Mert kétségkívül kiváló produkció született ezen az estén. Itt legelső helyen kell említeni Vajda Gergely karmestert, aki ezzel az előadással nagyot lépett előre a világranglistán. Rendkívül határozott elképzeléssel irányította a hangversenyt, érezhetően pontosan tudva, mikor mit akar. Vajda másodkarmesterként már a Thália Színházban is jelen volt Jonathan Nott mellett, s az előadás külhoni vendégjátékán 1999-ben maga vezényelte a darabot. Nem gondolkodott nagy formákban, aprólékosan kidolgozta a különböző effekteket, mégis a végére valami lenyűgözően egységes produkcióvá állt össze az előadás. Vajda Gergely a hazai zenei életbe történő néhány évvel ezelőtti visszatérése óta most először mutatkozhatott be igazán attraktív előadáson. Izgalommal várjuk bemutatkozását a Budapesti Wagner Napokon!

A Halál (Nekrotzar) szerepében Réti Attila remekül megtalálta a pillanatnyi hangi kvalitásainak leginkább megfelelő szólamot. A klasszikus szerepekben nyilvánvalóan zavaró tremolója ezúttal még a karakter megjelenítésének eszköze lett. A figura – sejthetően – amúgy sem állt tőle távol.

Számomra meglepő módon Várhelyi Éva (egyedüliként a magyarországi bemutatón is szerepelt egy kisebb szerepben) is oldottan lubickolt Mescalina ziccerszerepében. A szólam mélyebb régióit is hatásosan szólaltatta meg, frivol humorral és a szerephez illő közönségességgel.

Az előadás legvirtuózabb alakítását Jennifer Yoonnak köszönhetjük, aki Venus és Gepopo (Ávónő) kettős szerepében. A nyaktörő koloratúrákat játszi könnyedséggel, érces üveghangon szólaltatta meg, hátborzongató gépiességgel.

A második felvonás lebilincselőbb alakítását a kontratenor Arno Raunig szolgáltatta Go-go herceg szerepében. Az a laza játékosság, amivel a figura felsőbbrendű keménységét megjelenítette, ezzel remekül ellenpontozta a hangfajából fakadó finomságát. Astradamors csillagász szerepét véleményem szerint Nicholas Isherwood indokolatlanul elbohóckodta.

A kevésbé látványos szerepekben nagyszerűen állt helyt Timur Bekbosunov (Piet vom Fass), Matthias Raupach (Fekete miniszter) és Gerhard Karzel (Fehér Miniszter), s különös színeket vitt az előadásba Amanda és Amando szólamában Bányai Júlia és Anna Manske.

Az egész produkciót átlengte valami koncerteken ritkán tapasztalható közösségi érzés: a közreműködők mind ugyanazt akarták, azonosan gondolkodtak és érezhető szeretettel közelítettek a darabhoz.

A Mester – immár odaátról – ugyancsak jól mulathatott.