Forrongó indulatok - aztán béke - Kocsis Zoltán a Zeneakadémián

2004. január 4.
Zeneakadémia
Kocsis Zoltán - zongora

Kocsis Zoltán szólóestjét izgatott várakozás előzte meg. A legnagyobb magyar zongorista ugyanis az elmúlt időkben csak ritkán ült egyedül a hangszerhez, ha zongorázott egyáltalán, többnyire versenyműveket adott elő. Örök vita: vajon nem döntött-e tévesen, amikor karmesterkedésre adta fejét? A régi rajongók egyre türelmetlenebbek, és nem szűnnek meg hangoztatni: Kocsis jobban tette volna, ha megmarad csak pianistának, világkarriert csinálhatott volna, külföldön sokkal ismertebb lenne, mint most, és híresebb, mint egy-két - a rajongók szerint érdemén felül becsült - pályatársa. Mert zongoristaként zseni, dirigensként csak második vonalbeli lehet. Eddig, vázlatosan, az érvek.

Mások, például e sorok szerzője, azt mondják: érthető Kocsis döntése, aki univerzális érdeklődésű és tudású muzsikusként képtelen volt megelégedni pusztán a billentyűk mégoly sikeres nyomogatásával. Azonkívül (és ez talán valóban meglepő és kissé patetikus védőbeszéd) Kocsis igazi hazafiként viselkedett, amikor egy nemzeti alapintézmény gyökeres megreformálására és felemelésére összpontosította roppant művészi erőit. Nem vendégszerepelt folyvást külföldön, nem települt át semmilyen országba, itthon maradt és minden tudását egy meglehetősen kritikus állapotban lévő zenekar felvirágoztatására fordította. Ez az igazi patriotizmus. Noha még messze a Kocsis szemei előtt lebegő cél, az eredmények máris számottevőek - aki hallotta az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikusok koncertjeit, tudja miről beszélek.

De persze mégis ünnep, amikor egyedül ül a zongorához. (Ehhez képest kicsit meglepve tapasztaltam, hogy korántsem telt meg a Zeneakadémia nagyterme. Sokan voltak, de a csilláron nem lógtak. Kár.) Előrebocsátom: estje a nagy, felejthetetlen koncertek közt marad meg fülemben.

Mindamellett korántsem ekként indult. Kocsis, szokásához híven, szinte kirobbant a pódiumra; rendkívül idegesnek, már-már dúltnak látszott. És így is kezdte műsorát. A Beethoven fiatalkorában írt \"kis\" c-moll szonáta (op. 10 No. 1) első tételének expozíciója kapkodósra, túlzottan hektikusra sikerült, a nagyon gyors tempóban Kocsis mellé is vert, ettől még jobban bevadult és hajmeresztő szenvedélyekkel keverte le az első tételt. Ideges volt. Igen, és valahogy úgy éreztem, az egész hangverseny alatt túl sokat foglalkozik a közönséggel. Persze, szerfölött bosszantó, ha a nézőtéren valaki zsebe teljes aprópénzkészletét éppen egy Schubert-impromptu közben üríti ki ülése alá, és az sem megnyugtató, ha megszólal egy mobiltelefon. A folyamatos köhögés, krákogás is rémes, ezt Kocsis úgy próbálta kicselezni, hogy szinte egyetlen másodperc szünetet sem tartott a tételek között. (Mindamellett ebbéli erőfeszítését nem koronázta siker.)

Zaklatottsága ellenére a c-moll mű második tétele valami egészen mennyien sikerült, végtelen nyugalommal és fenséggel, mélabúval formálódtak meg a hangok. A harmadik tétel fékezhetetlen ritmusával tűnt ki.

Ezután Schubert jött, a Négy impromptu (op. 90, D. 899). Tudjuk, Schubert Beethoven temetése után arra ürítette első poharát (melyet bizonyára még sok követett), \"aki most következik...\" Öntudatlanul ugyan, de magára ivott, hiszen másfél év múlva követte Beethovent a sírba. De más értelemben is ő jött, mert kései műveivel kétségtelenül ő vált a Beethoven és Wagner közti korszak legnagyobb mesterévé.

Kocsis felfedezte Beethoven hangját e darabokban, de előtte megint kitombolta magát: első, fermátás \"g\" beütése és roppant hosszú kitartása közben ismét feddően nézett a publikumra. Ám utána álomszerű formálás következett, anélkül, hogy egy pillanatra is giccses lett volna; az agyonnyúzott (és olykor G-dúrba transzponált) Gesz-dúr darabot ritkán hallani ilyen szikár (Beethovenes?) előadásban.

A második rész kísértetiesen ismételte meg az első dramaturgiáját. Kocsis kirohant, lebbenő frakkszárnyai még meg sem ültek a széken, és már bele is csapott Beethoven első szonátájába (f-moll, op. 2 No. 1). Megint szédítő tempó, megint vad száguldás, megint a lassú tétel mesés nyugalma, megint a megdicsőülés az utolsó tételben, ám ezúttal egy lopakodó, szellemjárású menüett (inkább scherzo) közbeiktatásával.

A mennyországot (hallgatónak és előadónak egyaránt) a második Schubert-impromptu sorozat hozta meg (op. 142, D 935). Az első darabban félelmetes tragédiák zúgtak a mélyben, az impromptu bevezető részében furcsa sforzatókat hallottunk, mint eddig még soha, pedig igazán sokszor hallható e remekmű. Az elcsépelt második darabot még sosem hallottam ilyen keserűen hősiesnek, már-már dacosnak, a harmadik, a variációs tétel a legszélsőbb karaktereket mutatta, míg a záródarab szédítő postakocsi-ritmusával büszke derékkal kilovagoltunk a teremből. E négy impromptu előadásánál éreztem először, hogy Kocsis végre teljesen megnyugodott, ennek a zsongító schuberti depressziónak még az ő zabolátlan szelleme sem tudott ellenállni.

Kedves Olvasóink!

A fent recenzeált hangverseny szervezői az alábbi levelet juttatták el hozzánk. A leírtakon utólag módosítani nem áll módunkban, de észrevételüknek természetesen helyt adunk, íme:

A Kocsis Zoltán legutóbbi szólókoncertjéről írt recenzió miatt írunk Önnek. A Csont András által írott recenzióban az szerepel, hogy nem lógtak a csilláron is. Szeretnénk ezt helyesbíteni a koncert szervezői nevében, hiszen ez azon ritka koncertek egyike volt, amire napokkal előbb már nem lehetett jegyet kapni, s az utolsó pillanatban a megengedett 120 pódium szék mellé még 60 db-ot rakattunk be. Így aztán nem értjük, mire gondolt a cikk írója. Lehet, hogy maradtak üres helyek itt-ott, de a jegyeket megvásárolták, s a koncertre belógók nagy örömmel foglalták el mind egy szálig.
Kérjük, az igazságtartalom hiánya miatt vegyék ki a cikkből ezt a zárójeles másfél mondatot.

Jakobi László, Patkó Csilla