Fiatalok, 70 körül (A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar hangversenye)

2012. november 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
Eliszo Virszaladze – zongora
Vez.: Jurij Tyemirkanov

PROKOFJEV: I. („Klasszikus”) szimfónia, Op.25
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
DVOŘÁK: VIII. szimfónia, Op.88

Néhány napja azon tűnődöm, hogy is van ez az emberek korával. Mert ugye, manapság annyira divatban van a fiatalság, annyira szégyen öregnek lenni és oly nagyon akarjuk titkolni a korunkat, hogy az már szinte beteges. Mintha sikeresek, szépek, okosak és vonzóak csak és kizárólag fiatalon lehetnénk, mintha az öregség egy kórság, egy szégyellnivaló hiba volna.

Azoknak, akik hajlamosak így vélekedni, szívből ajánlanám megtekintésre Jurij Tyermikanov, vagy Eliszo Virszaladze művészi tevékenységét. Mármint a jelenlegit. A világhírű dirigens hetvennégy éves, és a szintén világhírű zongoraművésznő csak néggyel fiatalabb nála, de az a helyzet, hogy kevés ilyen szenvedélyes, energikus, hogy úgy mondjam, fiatalos koncertnek voltam tanúja életem során, mint amilyet ők és a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar adtak.

Na, igen, a zenekar. Hát én nem tudom, hogy van ez, legfeljebb csak sejtem, de nálunk nincsenek ilyen hegedűsök. És hát akárhogyan is, jó hegedűsök nélkül nincsen jó zenekar. Ebben a zenekarban pedig mindenki hangot képez, dallamot formál, együtt él a zenével. Az utolsó pultban is. Könnyed vonóval, gyönyörű hangon. És a mélyvonósok nem kevésbé. Na és persze a fúvósok nagyszerűségét is bátran említhetném. Egyszerűen hibátlan az egész együttes, úgy ahogyan van.

Jurij Tyemirkanov pedig elképesztő. Vezénylése nem kifejezetten látványos, mozdulatai takarékosak, nem színészkedik a közönségnek (jó, egy kicsit, de ennyi kell is), nem aprólékoskodik. A lényeget mutatja csak, semmi többet. És mégis úgy szól a zenekar, mint az álom. Ahogyan a Klasszikus szimfónia elindult, már lehetett tudni, ez elképesztő lesz. És tényleg az volt. A tempók könnyedek, energikusak, a dallamívek légiesek, úgy éreztem, mintha hirtelen könnyebb volnék. Aztán a harmadik tétel indításánál már nem csak én voltam könnyebb, de mintha az egész terem felemelkedett volna a földről egy pillanatra. Nehéz volna azt a cirka három másodpercnyi hangzást szavakba foglalni.
Végül aztán jött a sistergő, merész tempójú, de végtelenül profi zárótétel, majd utána a tapsvihar.

Eliszo Virszaladze lenyűgöző jelenség. Kinézetre sem tűnik hetven évesnek, de nem azért, mert agyonsminkelné, vagy fitneszezné magát. Egyszerűen jelent meg, természetesen, semmi ruha- és frizuraköltemény, semmi lényegtelen külsőség. A fiatalosság, az erő a személyiségéből áradt. És amikor zongorázni kezdett, az embernek egyszerűen csak leesett az álla. Schumann zongoraversenyét hallottam már párszor. Legtöbbször vagy unalmasan, vagy szentimentálisan szokás előadni. De ezen az estén ez a zene feszült az energiától, a szenvedélytől, és telítve volt mondanivalóval.

Ahogy a Dvořák-szimfónia is. Úgy érzem, Tyemirkanov és Virszaladze nagyon hasonlóan gondolkodnak a zenélésről. Mindegy milyen zenét játszanak, közölni akarnak vele, mondani, megérinteni. Nem elégszenek meg a hangok eljátszásával, érzéseket akarnak megteremteni a zene segítségével. És ez messzemenően sikerül is nekik. És ami még nagyon fontos: félelmetes mennyiségű energiát adnak át a hallgatóságnak. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen olyan néző, aki jóval több energiával távozott, mint amennyivel érkezett a Nemzeti Hangversenyterembe. És úgy hiszem, ennél talán nem is kell jobb mérce.