Fiatal tehetségek a Nádor teremben

Rohmann Dittáról már sok jót hallottam, de korábban sem ôt, sem a koncert többi közreműködôjét nem ismertem. Ez a körülmény - úgy ahogy a plakát is - fiatal, tehetséges, pályakezdô művészeket ígért.
Akár becsapva is érezhetem magam, mert Molnár Dénes még nem, Rohmann Ditta pedig már nem tartoznak ebbe a kategóriába.

Molnár Dénes Boccherini A-dúr szonátáját játszotta továbbképzôs, de mégiscsak zeneiskolai szinten. A sok munka érzôdik, és akár tehetséges is lehet, de érzésem szerint még nem dôlt el, hogy képes lesz-e egy valóban hivatásos muzsikushoz méltó teljesítményre. Nem az a gond, hogy bizonyos hangszer-technikai feladatok még érezhetô gondot okoznak, hanem az, hogy Boccherini A-dúr szonátája egy, a szerzô korától teljesen idegen, romantikus stílusban szólalt meg - pontosan úgy, ahogyan azt zeneiskolai tanszaki hangversenyeken megszoktuk. A hangsúly itt természetesen nem a romantikán, hanem a megszokáson van.
Tapasztaltuk, hogy amint pályakezdô muzsikusok ráéreznek a muzsikálásra, ha már tudják, hogy mit akarnak elmondani a zenével, ha a szonáta már nem teljesítendô iskolai penzum, akkor hirtelen a technikai problémák is elkezdenek \"maguktól\" megoldódni. Addig azonban veszélyes lehet komoly koncerten, úgymond fizetô közönség elôtt játszani, különösen ha a folytatásban túl nagy a különbség. Szurkolok Molnár Dénesnek, hogy a relatív sikertelenség ne szegje kedvét.

Rohmann Dittának és kamarapartnerének, Mali Emesének semmilyen technikai problémája nincs, igaz, ezen a szinten a hangszerjáték puszta biztonsága már teljesen érdektelen. Lehet több, vagy kevesebb melléütés, nincs jelentôsége. A fiatalkori Beethoven szonátából elég volt néhány percnek eltelnie, hogy rájöjjek, egyébként is képtelen vagyok az elôadás minôségére koncentrálni. Feltűnt viszont az, hogy mennyire nagy ez a zene. Egy szimfonikus zenekar hangszínei és volumene, egy teljes opera drámaisága és kifejezôeszközei teljes pompájukban jelennek meg ebben a szonátában, és ebben semmilyen korlátozást nem jelent, hogy mindez \"csak\" két hangszeren. Sôt, a követhetô szólamok, az áttekinthetô szerkezet külön élmény.

A szünet után elôadott Bach műre kevésbé tudtam \"rácsodálkozni\". Mindvégig megmaradt az a gyanúm, hogy ezek a \"lányok\", most hogy fölfedezték a hangjukat, túlságosan élvezik azt, mintsem hogy egy-egy szemlélôdô tétel kedvéért lemondjanak róla. Szerintem jobban is szerették a Beethovent - és a koncert végére maradt Mendelssohn szonátát. A Mendelssohn mű már ismét igézôen szólt, ráadásul a lassú tételben azt is bebizonyították, hogy igenis képesek az elégikus, lírai hangra is.
Ráadásként szintén Mendelssohnt hallottunk - egy átiratot a népszerű Lieder ohne Worte sorozatból.

Mit mondhatnék összefoglalásként?
Szeretem a kamarazenét! Igyekszem is eljutni a \"rangos\" eseményekre, és ha tehetem, elmegyek a világsztárok koncertjeire is. Csellistát is sokat hallottam már. Ha most egy ifjú tehetségnek aposztrofált páros átrajzolja az összes eddig hallott formációval kapcsolatban kialakított értékrendemet, az mindenképpen jelent valamit. Péntek este pedig valami ilyesmi történt.
Nem sok olyan csellistát tudok mondani, akit Rohmann Ditta produkciója ne szégyenített volna meg, Mali Emese pedig szintén egészen kiváló kamarapartnerként mutatkozott be.