Fenyő- és keresztfák tövében (A Szt. István Zenekar koncertje)

2006. január 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus
A Szent István Király Szakközépiskola, valamint a Szent István Király Gimnázium Vegyes Kara
Szabóki Tünde, Halmai Katalin, Klein Ottokár, Hámori Szabolcs
Vez.: Antal Mátyás

SZERVÁNSZKY: Hat zenekari darab
RESPIGHI: Róma fenyői
ROSSINI: Stabat Mater

Bizony mondom, nem vájt fülű barátaim Szent István Király Szimfonikus Zenekar artisztikus kvalitásait illető hozsannázása akasztotta vállamra a tarisznyát, hogy ugyan menjek már a messzi Palotába, a nagy vizek mellé, s nézzem már meg, mit tud a legkisebb király(fi). Akárhogyan is, de megvallom, vonzott a műsor, úgy éljek - s nem is csak a műsor, de őszinte kíváncsiságom is nőttön nőtt a fellépők iránt, amidőn az eksztatikus hangot pendítő műsorközlő úgy felcsigázott a várható szellemi és akusztikus gyönyörök felől, mint jó aperitif izgatja a tétova gyomornedveket ízes estebéd előtt.

Nem is emlékszem, mikor szólalt meg utoljára Szervánszky Endre egykoron botrányt kavaró, ám ma már, közel félévszázad sietős távoztával legfeljebb csak szelíden elnéző mosolyt fakasztó Hat zenekari darabja - hiába kutatok emlékeim rendcsinálást sürgető íróasztalán. Bizony mondom, valaha szívesen hallgattam ezt a jelenbe szakított hangzó zenetörténetet, az olvadó magyar félmúlt-valóság, s a néhai (poszt)avangárd megindultság eme emlékezetes tűzpróbáját, még ha a korabeli skandalum csak hamar hunyó szalmalángnak bizonyult is. \"Formátlanság\", \"sikolyszerűség\" és \"hallucináció\" azonban - Kroó György keresett szavait a műsorfüzetből puskázom - számomra nem voltak képesek sarkig tárni a Művészi Teljesség nagy kapuját: Szervánszky hajdan szenvedéllyel teli disputát gerjesztő modernista bábszínháza a jelenben ósdi, filléres játszóházzá silányul. Noha ahhoz kétség nem fér, az estet dirigáló Antal Mátyás minden testi és szellemi porcikáját mozgósítja az óhajtott hatás érdekében kézzelfogható eredményt remélve, s az sem eltagadható, hogy a muzsikusok is igyekeznek tudásuk szerint formát adni a formátlannak. Ám a lármás nyitódarabból a végére csak a kósza remény marad, hogy ha a zenészek elszántsága nem lanyhul, ma még zenét is hallunk.

Jó jel, a hangszereket mindenesetre kikészítették - különösen az ütősök nemzetsége képviseltette magát szép számban -, bizony mondom, csak ki kell várni, hátha egyszer játszani is fognak rajtuk. A nagy olasz botanikus, Ottorino Respighi Róma fenyői című zenetörténeti Kis növényhatározója képezte a koncert első részének (lomb)koronáját. Antal, a kottát elhagyva, tekintetének minden színeváltozását a zenekar felé irányozva ugyancsak határozott mozdulatokkal vezényelt - hogy némely muzsikus már az intés előtt mozgásba hozta instrumentumát, csak a stréber igyekezetnek tudom be; hogy mások intésre sem, hiszem, ők ülnek majd hétfőn az első padban, s felelnek fizikából. Ennélfogva Respighi digitál-csalogányok csipkézte hűs fenyvesei a kelleténél több tűlevelet hullajtottak, s hogy az ingatag tobozok is meg-megszédültek az ágakon, legfeljebb egy-két mérsékelten ihletett fúvósmegszólalás jelezte az örökzöld crescendo küszöbén.

A koncert második felében, a napfényes Itália tájait el nem hagyva Rossini Stabat Materét hallottam. Bizony mondom, egybegyűlt itt az egész (Szent) család a széles csoportképre. A népes kórus, s a négy szólista díszvendég is láthatóan boldogan állt be a tablóba. Geszthy Veronikát betegség űzte távol az esttől, helyette Szabóki Tünde kéredzkedett a családi fotóalbumba. S milyen jól tette, produkciója az előadás díszévé vált. De nem maradt el mögötte (legfeljebb hangerőben) az altszólót vállaló Halmai Katalin sem, s értékelendő teljesítménnyel járult hozzá az est fényéhez a hölgyeknél ugyan vokálisan gyengébb anyaggal gazdálkodó, de még mindig minőségi produkciót hozó Klein Ottokár és Hámori Szabolcs.

Üdvözlendő volt számomra a felismerés, miszerint Antal Mátyás nem akar erőszakot tenni sem a művön, sem a fülünkön, s az operazenétől az ájtatos egyházi kompozíciók világába távolítani a Stabat Matert, bizonnyal tudja, hiába is tenné, ahogyan Verdi Requiemje, vagy Puccini Messa di Gloriája, úgy Rossini vallásos szerzeményei is ellenállnak az ilyesféle meggondolatlan próbálkozásoknak. Ám a nagy apparátus nagyobb kockázattal is jár: a vonóshangokat gyakran szálanként szőrözöm, s ha már az egyházi zenénél járunk, bizony elkóborolt néha egy-egy fiatal bárány a nyájból, s nem volt mindig könnyű visszaterelni őket a biztonságot adó közös akolba. E vágyott, s üdvös együttlét persze munkás előkészületet igényel, melyet minden zsörtölődő kifogás ellenére érezni véltem a hallottak mögött.