Félig sem szcenizált opera (Liszt: Szent Erzsébet legendája)

2011. május 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

LISZT: Szent Erzsébet legendája

Szent Erzsébet: Bátori Éva
Zsófia őrgrófnő: Ulbrich Andrea
Lajos őrgróf: Kálmándi Mihály
Hermann őrgróf: Cser Krisztián
II. Frigyes császár és egy magyar nemes: Kelemen Zoltán
Udvarmester: Lisztes László

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
Vez.: Kocsis Zoltán

*

Már Liszt is tiltakozott ellene, hogy oratóriumát operaként tálalják. Alkalmanként ez mégis megtörtént, de most természetesen nem került sor ilyesmire a MűPában, noha a mű több részlete (a rózsacsoda-jelenet, vagy Zsófia és Erzsébet vitája) pontosan mutatja, milyen lett volna egy Liszt-opera. Ha a zeneszerző ír egy-két valódi dalszínházi művet ebben a stílusban, jóval előrébb állna a népszerűségi listán.

De ilyesfajta megfontolások aligha vezették, a "korszerűsített" oratóriumformát azért választotta, mert igaz vallásos érzéseit ilyen módon látta leginkább kifejezhetőnek. Hogy az oratórium közeli viszonyt ápol az operával... Hajlamos mindkettő zenekari nyitánnyal kezdődni. A Szent Erzsébet legendája legelején három fuvola intonálja egy gregorián antifóna dallamát. A Kocsis irányításával elhangzott előadáson már rögtön ez megragadta az embert, egyből bevonva abba az emelkedett stílusba, amelynek megteremtését és fenntartását a karmester mindvégig fő feladatának tartotta.

És ebben a zenekar mindvégig a segítségére volt, legjobb formáját mutatta, ez már a nyitányban is megmutatkozott. A három fuvola által meghatározott megszólalási minőség és hangvétel megmaradt. Természetesen a hosszú mű előadásának folyamán előfordultak apróbb pontatlanságok, de például épp a fafúvósok mutatkoztak - legelsősorban nagyon szép, karakteres hangzású együttállásaik révén - a zenekar legerősebb szekciójának. Ami nem azt jelenti, hogy panasz lehetett volna a rezekre, vagy akár a vonósokra is.

A kórusról is hasonlóan lehet nyilatkozni, vegyes karként is kitűnően szóltak, nagyon pici szétszórtságokkal, érthető szövegmondással, bár kissé magyaros német kiejtéssel. A szokásos hiba, hogy nagyobb hangerőnél a mintegy nyolcvan ember keltette hangtömeg "beszorul" a terembe, csak kevésszer volt hallható. Az ötödik jelenetben a nők angyalok karaként hangzásban, zenei megjelenítő erőben különösen emlékezetest nyújtottak. A gyerekkar is szépen és jól teljesített, külön gratuláció jár a két kis szólistának.

Bátori Éva Erzsébetként az alázatos szentet és a hajlíthatatlan hősnőt is képes volt megjeleníteni. Mindezt vibratós alap-hangján tette, amitől Erzsébet alakja mintha egy plusz félénkséggel is gazdagodott volna, de magasai biztosak, erőteljesek voltak, a már említett nagyjenetekben igazi drámai hősnő állt előttünk. Méltó társa volt a rózsacsoda-jelenetben Kálmándi Mihály, kiegyenlített, egész terjedelmében erőteljes hang, amellyel a jelenetben foglalt szituációk által megkívántan tudta Lajos őrgróf alakját formálni.
Ulbrich Andrea Zsófia őrgrófnéként hasonlóan jó énekesi teljesítményt nyújtott. Lehengerlően erőteljes alakításának nehezen lehetett ellenállni.

Szép és erős basszusának előállítása talán túl sok energiáját foglalta le Cser Krisztiánnak, kevesebb maradt az igazán kifejező éneklésre. Ilyesmi mondható el Kelemen Zoltánról is, aki viszont jóval kisebb hangvolumennel rendelkezik, sőt Frigyes császár szólamának mélységeit sem igazán bírta. Lisztes László szépen és kifejezően énekelt, de hallhatatlan volt a viharjelenetben, ami Ulbrich Andrea mindent keresztülvivő hangja mellett különösen zavarónak bizonyult.

Kocsis tehát hallhatóan arra törekedett, a vallásos, áhítatos Liszt zenéjét varázsolja elénk. Erre koncentrálta saját és az előadók erőit, és így sikerült nem egyszerűen a Liszt-évhez, hanem magához a zeneszerzőhöz méltó előadást produkálnia. Ismét sikerült megmutatnia azt, ami legnagyobb erénye: egy mű alapos ismeretének birtokában annak legeslegelső hangjától a záróakkordig felépíteni az előadást, úgy, hogy az mindvégig az alapvető szándékot szolgálja.