Félig elmondott gondolatok (Weiner–Szász + Csáki András)

2007. október 6.
MTA Díszterem

Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok
Csáki András – gitár
Vez.: Rohmann Imre

VIVALDI: D-dúr gitárverseny, RV 93
RODRIGO: Fantázia egy becses úrnak
MOZART: B-dúr divertimento, K.137
HAYDN: e-moll („Gyász”) szimfónia

Ha szemügyre vesszük a hazai koncertek programjait, gyorsan kiderül, sajnos egyáltalán nem kényeztetnek el bennünket klasszikus gitárzenével. Pedig csak ajánlani tudnám mindenkinek, főleg ha a programban ez áll: gitáron játszik Csáki András. Mert bizony ez a fiatalember – a maga huszonhat esztendejével – elképesztően tud gitározni. Lenyűgöző technikával, és nagyon szimpatikus természetességgel játszik.

Vivaldi gitárversenyének első tétele alatt kiderült, nem lesznek befulladó futamok, Csáki András nem siklik át egyetlen hang felett sem, akármilyen rövidke is az. A hangok gömbölyűen, színesen, felhangdúsan szóltak. A lassú tételből pedig azt is megtudtuk, a művésznek fantáziája is van, a zene az igen lassú tempó ellenére sem vált unalmassá, sőt az alaposan megpontozott ritmikával és az ügyes díszítésekkel kimondottan izgalmassá tudta tenni Vivaldi kissé már agyonjátszott melódiáját. Külön köszönetet érdemel a kamarazenekar, amiért képesek voltak „egy szál szőrrel” és minimális vibrátóval játszani, így a kitartott hangok szinte észrevétlenül képezték a tétel harmóniai alapját, s ezen a feladaton szerencsére nem is akartak túlnőni.

Rodrigo izgalmas című művéről eddig mindössze annyit tudtam, hogy reneszánsz táncokon alapszik, s Andrés Segovia számára íródott, de még nem volt alkalmam meghallgatni. Az igazat megvallva, úgy érzem, a szerzőnek nem volt erőssége a hangszerelés. Időnként sikeresen elfedi a gitár lágy hangját a harsány fúvósállásokkal. A darabbal kapcsolatosan egyébként igen ambivalens érzéseim voltak, mert időnként nagyon jónak, máskor pedig elképesztően amatőrnek tűnt. Arra viszont mindenképpen alkalmas volt, hogy tovább erősítse bennem Csáki András játékáról kialakuló rendkívül pozitív benyomásaimat. Kissé zavaró volt ugyan a fúvósok gyakori hamissága – különösen a Nápolyi Lovasság fanfárja című részben –, s olykor az az érzésem támadt, hogy a zenekar sem egészen biztos a dolgában.

Bízom benne, vagy inkább talán csak naivan reménykedem, hogy ez a nagyszerű, tehetséges fiatal gitárművész képes lesz majd megélni a hazai koncertéletben való részvételből, s nem kényszerül rá, hogy külföldön kényeztesse a közönséget kivételes tehetségével.

A szünet után egy Mozart-divertimentóval folytatódott a program. Amolyan bemelegítésnek éreztem ezt a művet, könnyed bejátszásnak a szimfónia előtt, nem volt semmiféle különösebb hatása rám. Ellentétben a Haydn-szimfóniával, ami talán a zenekar szempontjából az est legsikerültebb része volt. Bár úgy érzem, a zene még több szenvedélyre, szélsőségre adott volna lehetőséget, összességében azért egy átgondolt, megformált szimfóniát hallhattunk. Különösen jónak éreztem a Menüett tétel beszédes előadását.

Rohmann Imre – szokásához híven – nem a szó klasszikus értelmében véve vezényelt. Irányokat, dinamikát, hangulatokat mutatott inkább, s időnként – szerintem nagyon okosan – hagyta a zenekart a maga útján járni. Úgy tűnt, nagyjából minden rendben megy, mégis hiányzott valami. Időről-időre úgy éreztem, egyfajta elfogódottság, lefojtottság uralja a művészeket. Elindult ugyan a karmester felől egy-egy lendületesebb, energikusabb mozdulat, de aztán idő előtt megtorpant, még mielőtt igazán kifejthette volna hatását. A zenekari hangzásban is hasonlóképpen beindult néha valami, de heves indulatok, szenvedélyek nem tudtak igazán megszületni, inkább csak a jelzés szintjén maradtak. Félig elmondott gondolatokat hallottam ki Haydn „Gyász” szimfóniájában. A zárótételt éreztem csak némiképp kivételnek, ahol a komponista zsenialitása szerencsésen magával ragadta a muzsikusokat is, s végre elfelejtettek viselkedni.