Félezer év zenéje – Jordi Savall és együttese a MűPában

2013. szeptember 22.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jordi Savall, La Capella Reial de Catalunya, Hespèrion XXI

A Borgia-dinasztia zenéje

Ha a vasárnap este kívülrekedt diákok, vagy a jegyvásárlási lehetőségről valamiért lemaradtak bármilyen halvány esélyt láttak volna rá, akkor bizonyára nem csak a csillárokon lógtak volna, de a kandelábereket, egyéb világító alkalmatosságokat, kameraállványokat és más kiszögelléseket is habozás nélkül elfoglalják. Tényleg nem láttam még ennyire telt házat, pedig nem olyan régen Varga Péter kolléga még arról panaszkodott, hogy igazán nagynevű régi zenés együttesek rendre kénytelenek félig üres nézőtér előtt játszani.

Vagy beért a vetés, vagy Savallnak és együttesének van valami egészen rendkívüli renoméja. Én magam úgy gondolom, akár mindkettő is igaz lehet.

A MűPa nagyterem nem csak hogy alkalmasnak bizonyult erre a műfajra is, de a megnyitás óta eltelt években sok nagyszerű produkciót sikerült Budapestre hozniuk. Edzésbe jöttünk, mára a végképp szkeptikusok is észre kellett vegyék, hogy a régi zene már nem azt jelenti, hogy néhány mérsékelten sikeres muzsikus kisszekunddal mélyebben játszik – ugyanolyan hamisan, mintha 440 herzre hangoltak volna...

Másrészt Savallék felvételei a Youtube-on és a Mezzón többet szerepelnek, mint akár Harnoncourt, akár Gardiner. A korhű előadásra törekvő muzsikusok közül ma ők a legszélesebb körben ismertek - és valószínűleg a legnépszerűbbek is.

Amikor (úgy 15-20 évvel ezelőtt) megismertem őket, rám is nagyon komolyan hatottak, és nem feltétlenül azzal a reneszánsztól-barokkig terjedő repertoárral, amivel a legtöbben akkoriban kísérleteztek. Ők akkor az ibér félsziget legérdekesebb zenei áramlatait próbálták rekonstruálni. Dokumentálták például az arab és szefárd zsidó befolyást a középkori keresztény zenére, Alfonso el Sabio Mária-énekeiben pedig ugyanazt az akusztikus felhangsorra épülő hangkészletet halljuk, mint egy müezzin énekében. (Tudják hogy az „ud” nevű arab pengetős hangszer a dél francia trubadúroktól csak egyetlen névelőt kapott? Úgy lett belőle l'ud, illetve később és északabbra „lute” - azaz lant?)

Azt hiszem nem túlzok, ha az egész reneszánsz megértéséhez nélkülözhetetlen információnak, egyfajta kulcsnak tekintem ezeket a felvételeket.

Természetesen azóta ők is nagyon-nagyon kiszélesítették a repertoárjukat, és sokkal későbbi kompozíciókkal is komoly sikereket arattak, de a MűPába most is egy áttekintő, tulajdonképpen ismeretterjesztő előadással jelentkeztek.

Az elhangzott művek kötése a Borgia-dinasztiához némileg megtévesztő, néha csupán egy földrajzi, esetleg időbeli egyezés volt a kapocs. Ürügyként mindenesetre jól működött. Nagyon szép áttekintést kaptunk mintegy félezer év zenéjéről.

Az átkötő szövegek mindenhol megpróbálták megmagyarázni a kapcsolatot az elhangzott szerzők, művek, vagy keletkezési időpontok és a Borgia család között, viszont pontosan ezen szövegek minősége nem volt arányban a zene minőségével és hitelességével. Volt olyan benyomásom, hogy Fenyő Gábor, az alkalmi narrátor, rögtönözve fordítja magyarra az együttes által leírtakat. Ez végülis komoly teljesítmény, de inkább illett volna egy kultúrház ismeretterjesztő matinéjához.

A zenei megvalósítás viszont nagyon-nagyon fölötte volt mindennek, amire asszociálhatnék, amihez hasonlíthatnám. Elsősorban éppen a tisztaságuk volt megkérdőjelezhetetlen. Most is játszottak olyan arab és török dallamokat, melyek hangkészlete egy mai műzenén szocializálódott fül számára esetleg hamisnak tűnik, pedig nagyon-nagyon nem az. Ezek mind az akusztikusan tiszta felhangsorokból építkeznek, és meggyőződésem, hogy megismerésük sokkal közelebb visz a klasszikus összhangzattan megértéséhez is.

Számomra ezek voltak az este csúcspontjai.

Nyilván különösen szubjektív – és nehezen magyarázható –, de a már kikristályosodott renszánsz művekkel kapcsolatban gyakran van hiányérzetem. Már nincsenek benne a sehová sem sorolható hangközök, „dunántúli tercek” de még nincsenek kromatikus modulációk.

Ami Savallék „ismeretterjesztő” hangversenyében nagyon tanulságos volt, az pontosan ennek a „már nem és még nem” helyzetnek a felmutatásában rejlett. Az átalakulás, a fejlődés szükségszerűsége és folyamatai váltak világossá.

Egy átélt és átérzett hangverseny után nem először jutok arra a végkövetkeztetésre, hogy az az igazán nagy előadó, aki mindenki másnál többet tud az eljátszandó művekről és minderre másokat is meg tud tanítani. Ez a különbség, ha egy jó hangversenyen egyszerűen jól érzem magam, vagy ha „megvilágosodom”.

Ez most az utóbbi volt.