Falstaff - ólomlábakon (A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka)

2006. november 3.
Erkel Színház

VERDI: Falstaff
A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka

Sir John Falstaff: Hercz Péter
Mr. Ford: Bancsov Károly
Fenton: Pataki Adorján
Dr. Cajus: Molnár János
Bardolfo: Szeibert István
Pistol: Szilágyi János
Mrs. Alice Ford: Jordán Éva
Nannetta: Pataki Enikő
Mrs. Quickly: Georgescu Mária
Mrs. Meg Page: Molnár Mária

Díszlet- és jelmeztervező: Labancz Klára
Karmester: Hary Béla
Rendezte: Kincses Elemér

Kedves Olvasó, ha kritikára, egyáltalán, objektív beszámolóra vágyik, klikkeljen tovább.
Homályos emlékeim vannak, talán falsak is, Kolozsvár két operaházáról - a város közepén pöffeszkedő \"hivatalos\", Állami Opera épületéről, s a periférián lévő apró, csúnyácska házról, utóbbi ad otthont a magyar operatársulatnak.
Olyasmi együttes lehet a Kolozsvári Magyar Opera, mint Porlódé volt vagy harminc esztendeje.

Összeszokott társaság, igazi ensemble, kiugróan senki nem rossz és nem jó. Minden \"működik\", a zenekari játék végig kissé vaskos, időnként bakancsot húzott balettesek jelennek meg az ember asszociációiban.
Semmi modernkedés, semmi extravagancia, szerény, de működő díszletek, szép kosztümök. Konzekvens a rendezés, sajátságos szimmetriával: mindhárom felvonás első képe valamiféle díszes paraván előtt játszódik, hogy a másodikra \"nyíljon ki\" az egész színpad.

Hercz Péter igazából a második felvonásra találja meg hangját (a számos apró ötlet egyike: ez a címszereplő öregen és kövéren is kívánatosabb, mint Mr. Ford…), a szerelmesek valóban egy ifjú pár, nem kiöregedett bonviván és szubrett.
Bancsové számomra az egyetlen ismert név, de felesleges lenne bárkit kiemelni - mintha egy nagy család produkcióját látnánk.
Olyasmit, ami még ma is, legalábbis időnként és romjaiban, de dívik hazánk vidéki operajátszásában, szegény ember vízzel főz, de időnként sikerülhet ízletesre.

Élvezhet-e az operabarát egy ilyesféle Falstaff-előadást, ha látta már Verdi remekét Melissel a címszerepben, vagy a darabot a Bécsi Operában (az akkor ott debütáló és szinte ismeretlen Gheorghiuval Annuskaként), vagy épp Solti legendás 1993-as salzburgi produkcióját?
Számomra a válasz: igen, de csak azért, mert annyi emléket idézett, annyi emóciót váltott ki bennem, mint zenei esemény ritkán.

Azt mondják, két dirigens volt a XX. században, akiknél előadáson is zenekari hiba nélkül tudott megszólalni a Falstaff (legtöbbjüknél már az is nagy erény, ha nem megy teljesen szét a nonett): Toscanini és Solti.
Ehhez teszik hozzá idősebb szegedi énekesek, operarajongók: és Vaszy Viktor.

A Kolozsváriak előadásának rendezéséről szerettem volna részletesebben írni Önöknek - és most, három nappal az este után konstatálom, hogy csak foszlányokban van meg bennem, egyszerűen elmossa, leradírozza egy 1973-as emlék: a Falstaff Szegeden.
Vaszy a pulpituson, Gregor a címszerepben, Gyimesi bősz Fordja, Sinkó Pistola, talán Szabady lehetett Bardolf, Berdál Valika és Réti Csaba szerelmespárja, Karikó fejedelmi Alice-ja, Lengyel, Gortva, Juhász. Fel-felvillan szemem előtt néhány kép, ahogyan Falstaff borozik az első felvonásban, a szerelmesek a paraván mögött (bal oldalon, hátul), a Temzébe dobott Falstaff által produkált szökőkút, a III. felvonás tündérjelenete, ahogy a potrohost csipkedték, meg persze a záró fúga.

Ez volt az az előadás, a második opera amúgy, melyet láttam, ahol igazán megérintett a műfaj, itt ültetődött el bennem, hogy évekkel később ugyan, de a Falstaff lett és maradt mindmáig a legkedvesebb operám.

S persze arra is csak később jöttem rá, milyen ritka egy szerep és egy énekes tökéletes szimbiózisa - Domingo és Otello, Callas és Tosca, Simándy és Bánk, Nilsson és Turandot…
Gregor és Falstaff.

Gregort ennek a vendégjátéknak a délutánján helyezték örök nyugalomra.
\"Kacagjuk egymást, kacagjuk egymást vígan!\", énekelték a Kolozsváriak.
Én pedig - életemben először - elsírtam magam egy Falstaff után.
Bocsánat: a Falstaff után.