Fagottal a barokk Európában

2004. április 29.
Óbudai Társaskör

Hargitai Géza István - fagott
Kühner Krisztia - gordonka
Várallyai Ágnes - csembaló

Vivaldi, Boismortier, Händel, Telemann, Bach, Corelli művei

Mint a felsorolásból kiderül, az előadóművészek valóban lelkiismeretesen feltérképezték a XVIII. század első fele Európájának zeneszerzőit, hogy fagottra írt, vagy legalábbis fagotton előadható műveket leljenek. A Boismortiert ugyanis nem ismerem, de a többi közül csak egy készült eredetileg fagottra, a furulyán jobban ismert Telemann f-moll szonáta. Tán kevesen tudják, de azért jelölt meg a zeneszerző előadási lehetőségként két hangszert, mert szerepkörük fedte egymást: a fájdalommal, halállal, túlvilági sejtelmekkel kapcsolatos zeneművekben kaphattak kiemelt feladatot. (Bach: O Schmerz, recitativo a Máté-passióban, 106. kantáta; itt a furulyák a fájdalmat, a halált jelképező hangszerek, Vivaldi Éjszaka concertójában a fuvola vagy furulya-fagott kettőse hivatott az éjszakai borzongások felidézésére.)

Végül is létezett, és bizonyos esetekben nélkülözhetetlen volt a fagott már ebben az időben, de eredeti, nagy művek nem nagyon íródtak rá. Kivétel éppen Vivaldi életművében a több mint harminc fagottverseny, amelyek közül az e-moll a mester egyik legszebb remeke.
Ezért is volt lehangoló a műsor első száma, egy Vivaldi-szonáta - eredetileg tán hegedűre íródott -, amely sem önértékével, sem előadásának minőségével nem jelezte, hogy a hangszer egyik legelkötelezettebb szerzőjének alkotása.

Jóval fagottszerűbbnek tűnt Boismortier olaszos szonátája. Itt a gyors tételek domináltak, amelyek megoldása - már e két kis mű után is látszott - Hargitai előadásának erőssége. Telemann szonátája a barokkban viszonylag ritka négy b-s hangnemével is a hangulatot erősítve - stílusosan - egy Triste (szomorúan) tétellel kezdődik, amelynek előadása tagolatlannak, a felirat szellemével összehangolatlannak tűnt. A második, gyors tétel tizenhatod futamaiban az eltévedt hangok voltak kicsit többen a \"csak kis gikszer\" fogalmánál.

Händel művében az utolsó, Gigue tétel megformálása, játékos előadása jó hangulatban, a művész igazi képességeit megmutató módon zárta a műsor első részét. Mindenestre az első részből az a tanulság a szűrhető le, ha valaki manapság ilyesfajta műsor-összeállítással jelentkezik, akkor elmélyültebb tanulmányokat kell folytatnia a barokk előadás szelleméről, egyes elemek (trillák, díszítések) konkrét megvalósításáról - még ha modern hangszerrel áll is a közönség elé.

Jóval kedvezőbb benyomást keltett a második rész első száma, Bach Esz-dúr cselló szvitjének fagotton való megszólaltatása. Hallatszott, itt nem csak afféle \"ebbe a műsorba ez való\" alapon beválogatott darabról van szó, hanem hosszú ideje érlelt, fő számról, amely így egy jó cselló előadáséval egyenrangú produkcióvá emelkedett, a Sarabande tétel itt is kicsit elnagyolt megoldásával együtt. A közönség az eddigieknél lelkesebb tapsa is jelezte, észrevehető volt a különbség az addigiakhoz képest.

A g-moll gambaszonáta megszólaltatása már problematikusabb volt. A mű Bach egyik legnagyobb szabású kamarazenei alkotása, itt mindent tudni, és tudatni illik concertóról (az első tétel formailag azt idéz), triószonátáról (eredetileg valószínűleg az volt) és csembalókíséretes szonátáról. És állóképesség szükségeltetik - nem maradhat ki fél ütem. Jóval inkább gondolkodni, és gondolkodtatni kell itt, mint afféle tour de force-nak felfogni a darabot. A második - lassú - tétel is túl magasnak tűnt a hangszer számára, sokat tartózkodott az alaphang karakterétől idegen legfelsőbb regiszterben. Azért az összkép végül jóra sikeredett, amiben a csembalista partnernek, Várallyai Ágnesnek is komoly része volt.

Corelli La Folia című hegedűre írt variáció-sorozata a korszak legnépszerűbb művei közé tartozik. Fagotton is megszólaltatható anélkül, hogy átiratról beszélnénk, csak éppen mélyebben. Itt is a tagolással voltak gondjaim. A témára attaca kell, hogy következzék a basszusvariáció a szólóhangszer kíséretével, itt szinte szünet számba vehető, nagy cezúrát hallottunk. És a tempó is maradt. És bármilyen csábító is a lapozás után sorra kerülő Vivace tétel előtt nagy szünetet tartani, a három nagy részre tagolható mű második formai egysége az előtte álló Adagio tétellel kezdődik. Kiemelkedhetett viszont egyszerű continuobasszust játszó szerepköréből Kühner Krisztina. Itt a cselló is komoly, gyakran a szólóhangszerével egyenlő virtuozitású, jelentőségű feladatot kapott. Kitűnő muzikalitással, érzékenyen odafigyelést kiváltóan játszotta szólamát, kár volt az utolsó variációt a fagottnak magára vállalnia helyette, ezáltal a mű koncepciója is borult kissé.

Mindenesetre hiánypótló egy ilyen önálló fagott-est, kár, hogy éppen ritkasága miatt nem alakulhatott ki ezeknek a műveknek fagott-előadási tradíciója, ezért a Hargitaihoz hasonló kvalitású művészeken is olyan dolgok kérhetők számon, amelyeken nagyobb követelményháttérrel könnyen úrrá lehetne lenni.