Ez is megvolt, még sincs este (Luxemburgi Filharmonikusok)

2007. október 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Luxemburgi Filharmonikusok Zenekara
Jean-Yves Thibaudet – zongora
Vez.: Emmanuel Krivine

SCHUMANN: Overture, Scherzo és Finale
LISZT: A-dúr zongoraverseny
BRAHMS: Változatok egy Haydn-témára
SIBELIUS: VI. (d-moll) szimfónia

Nem állítanám, hogy kiművelt agyam bármelyik tekervényes csimbókját felajzotta volna az előzetesen átolvasott koncertprogram. A Schumann-darabról nem sokat tudok, ennélfogva nem voltak magasak az elvárásaim, a Brahmsot ezzel szemben már milliószor hallottam, Sibeliusét pedig – Isten látja lelkemet – felvillanyozó munkának ünnepnapokon sem nevezném. Hanem a Liszt-koncert, az felcsigázott valamelyest, ezt megvallhatom. Különösen, hogy a vendégszólistáról igen pozitívak az előzetes benyomásaim – legalábbis lemezei alapján, hiszen az etalon Satie-összkiadás az övé –, s mi tagadás, a Luxemburgi Filharmonikusokról is melegen csengő visszhangok értek a fülem közelébe.

Nyitány, scherzo és finálé – így az estet nyitó Schumann-mű címe. Ennél többet nem is illendő róla mondani: rutindarab, kevéssé lelkesítő, mérsékelten invenciózus munka. Hát még az előadás, melyet a Luxemburgi Filharmonikusoktól hallottam! Sápadt, szín- és fénytelen játékot nyújtottak ugyanis. Jóllehet, valóban nem a német romantika brillel rakott remekdarabja a Schumanné, de azért mégis! Jól eljátszani talán nem kivihetetlen feladat. Mert ha csupán ennyi róla a mondanivalója a zenekarnak és az őket dirigáló Emmanuel Krivine-nek, mint amit kedd este elővezettek, talán jobb lett volna, ha mindannyian otthon maradnak, és egy hangos jóéjt-puszi kíséretében inkább mesét olvasnak a gyereknek elalvás előtt. Ha másért nem, hogy tudják, mi a kaland és a szenvedély. Mert ennél a vértelen, szürke, semmitmondó játéknál még a Barátok közt négyezer-harmincegyedik és négyezer-harminckettedik falanszter-fejezete is több szellemi borzongást ígért.

Jean-Yves Thibaudet, a francia zongoraművész hordozta az est egyetlen igazán pozitív előjellel illethető mozzanatát. Zongorázása megnyerően nagyvonalúnak hatott egyfelől, ugyanakkor biztos lábakon nyugvónak tetszett mind a technikai felkészültség, mind pedig az interpretációs szándék, a művészi közlés választékossága szempontjából. Liszt A-dúr zongoraversenyének szólóját fölényes biztonsággal, kiváló zenei érzékre mutató tagolással, kimunkált, tetszetős hangszíneket produkálva mutatta be. S a közönség, mely oly szívesen tapsol tétel előtt, alatt, fölött, közben és persze utána is (egy ízben még a kottaállvány-tologató fiút is lelkes ünneplésben részesítette), érzésem szerint jogos ovációval jutalmazta a pianistát, s harcolta ki a ráadásként letett, gyönyörűen formált Chopin-noktürt. Krivine kísérete az egész este alatt egyedül itt érte el, hogy dicsérő jelzők is tapadjanak aznapi produkciójához: biztos támogatást, gondos háttérmunkát biztosított a szólistának, megfelelő dinamikai beállításokkal, korrekt szólókkal.

Volt tehát némi reményem arra, hogy a szünet után a pompás-ünnepélyes Haydn-variációkban (Brahms) vagy az ezüstös fényű d-moll szimfóniában (Sibelius) lendületesebb produkciókat hallok. Sejtem már, megtörhetetlen optimizmusom fog egyszer a sírgödörbe kényszeríteni, mert a szünet után sem kékültek el az ereim az izgalomtól. A koncert második felében is ugyanazt a jellegtelen, sótlan játékot tapasztaltam, amit a Schumann-mű során. Való igaz, a Sibelius-szimfónia élvezeti értéke nem vetekedhet mondjuk Csajkovszkij hasonló számú és műfajú opuszával, s az is megkockáztatható, intellektuális kalandként sem utalnám a legmagasabb nívót ostromló szerzemények közé a finn hangász utolsó előtti szimfóniáját. Krivine olvasata tökéletesen megfelelt a tradicionális Sibelius-játéknak, mely erősebb hangsúlyok nélkül, a zenekari szólamok gondosan kidolgozott együttmozgására építi fel a tételeket, s közvetíti a sajátosan északi, ködös-ossziáni, balladaszerű hangzásvilágot. Ahol a zenei felületek elég levegősek és türelmesen mozgók; nem tömörülnek oktalanul egymásra.

Bár hallható volt, hogy alapjaiban megfelelő képességű zenekarral van dolgom, ahol jól képzett zenészek uralják a szólamaikat, hitem szerint sokkal többet is ki lehetne hozni ebből az együttesből. Mert nem gondolom, hogy csupán rossz napot fogtak volna ki: játékukat legtöbbször pontosság, figyelem és alaposság jellemzi. Azonban intenzitásban, lendületben, erőben nincsenek tartalékaik, produkciójukon végig éreztem a fásultság, tompultság nyomait. S Krivine, bár mozdulatai következetesek, és láthatóan van némi elképzelése arról, mit akar hallani és közvetíteni, távolról sem keltette egy igazán komoly dirigens benyomását.