Ex cathedra (Frankl Péter zongoraestje)

2006. december 7.
Zeneakadémia
Frankl Péter - zongora
BRAHMS: Két rapszódia
f-moll szonáta
CHOPIN: Négy ballada

Mintha hatalmas zöld tábla feszült volna a Zeneakadémia orgonája alatt aznap este, melyen még foltokban rajtakapni a tegnapi matekóra elkent krétanyomait, meg a reggeli takarításból itt maradt penetráns vegyszerszagot. Iskolába jöttem, nem koncertre. Tanulni, tanulni, tanulni.

Frankl tanár úr - mert csütörtök óta minden szinten kijár neki ez a megszólítás, hiszen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szenátusa egyhangúlag tiszteletbeli tanárává fogadta a művészt - olyan imponáló magabiztossággal lépett a katedrára, ahogyan csak a kiérdemesült Nagy Tanítók szoktak, nem pózoló méltóságteljesség, inkább valami magától értetődő, önérzetes lazaság van a mozgásában. Tudatosság és öntudatosság, talán ez a helyes kifejezés, s ez nemcsak a mozgásában van meg - különben szóba sem kevertem volna -, de a játékában is. Hogy őriz valami régit, fontosat, ódon értéket.

Már a műsorválasztás is komoly ambíciókat jelez: Brahms Op.5-ös zongoraszonátája szólalt meg az est első felében, előtte a két \"ragacsos\" rapszódia (Op.79), inkább csak bemelegítés gyanánt. A második részben a chopini zongorairodalom költemény-óriásai, a négy ballada. Súlyos, nehéz műsor, csak azok vállalhatják, akiknek szemernyi kételyük nincs magukban.

És Frankl, ha apróbb memóriazavar keresztezte is a legelső hangsorokat, aggályok nélkül látott a feladathoz - és oktatott, ahogyan kell, tenyerén még ott krétapor. A félelmetes Brahms-szonáta az ő előadásában zsíros és masszív, a rapszódiák látványosak és élményszerűek. Frankl Péter nem pepecsel feleslegesen a részletekkel. Az f-moll szonáta nyitótétele zord volt, sötét, szenvedélyes és kíméletet nem ismerő, meglendült a lomha-nagy darab, ránehezedett az évtizedek rutinja. Az Andante, mely talán a mű legproblematikusabb része, már kevésbé volt lefegyverző Frankl előadásában. A kivételes zamatú brahmsi líra, a nemritkán túlírt, kényelmetlenül hosszú lassútételek magányosan enigmatikus modora talán számára is nehezen visszaadható. A Scherzóban is csak kereste a darab ízeit a zongorista; mi tagadás, ez a különös, triviális kintornásdallam nehezen vihető fel a zongorára, persze nem elsősorban technikai, inkább spirituális értelemben. A gyászindulószerű Intermezzo, a Visszapillantás már annál tagoltabb és érzelemgazdagabb lett, a makacs finálé pedig zabolázatlanul, ellenállást nem tűrve szaladt végig a hangokon.

Chopin-darabokban már más zongorista-erények is szükségeltetnek. A balladák csapongó formaritmusa nem a szonáta magabiztosságával, megkérdőjelezhetetlen, klasszikus egyensúlyával épül. Viszont cserébe bevisz minket az erdő varázsos mélyére, ahol csak kevesen jártak, s ha nem vigyázunk, lehet, hogy egyhamar ki sem jutunk onnan, \"a sűrű erdő csupa veszély\". Frankl Péter olvasata a Chopin-balladákból, bár kétségkívül egyéni volt, nem ütött meg olyan személyes hangot, s nem volt olyan áttört, vagy higgadtan elemző jellegű, mint egyes pályatársaié. Ő más eszközökkel él. Az övé lendületes, \"indulatos\" és megfellebbezhetetlenül romantikus előadás, legkevésbé sem részletgazdagsága mián megkapó. Nem szélsőségesen romantikus, szenvelgő vagy túlhajszolt produkciók voltak ezek, holott helyenként kifejezetten drámai hatást keltettek, máshol meg józanul epikusnak tetszettek, mégis, hallhatóan nagyon tudatosan felépítettek. Mind a négy darabnak tisztán látszódott az íve, markánsan, feszesen, helyenként mázsás súllyal, mintha máshogyan elgondolni sem lehetne.

Frankl Péter tudja, mitől lesz valaki jó tanár egy koncertpódiumon. Hogy felesleges, zavaró kétségek nélkül teszi a dolgát, hogy allűröktől, oda nem illő gesztusoktól mentesen muzsikál. Tudja, hogyan érje el, hogy hallgatói megtanulják a leckét. Mintha egyedülálló illetékessége a billentyűk fölött öröktől fogva való faktum volna, s mintha a jól végzett munkával maga Brahms Jani és Chopin Frici koccintanának vele egy hosszúlépéssel a kimerítő koncert után. Irigylésre méltó ez a nagyvonalúság, stíl és önbizalom, ami belőle árad, még akkor is, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan tervezte, vagy átmeneti rövidzárlat csapja ki a biztosítékot. Bizony, pajtások, tőle is bőven van még mit tanulnunk.