Eroicamente (A Hősi élet a Fesztiválzenekarral)

2008. március 15.
Zeneakadémia

Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Pinchas Steinberg

R. STRAUSS: Hősi élet

Volt alkalmam más népek nemzeti ünnepeit megtapasztalni amott külhonban. Szavamra mondom, azok nem ilyenek, mint aminőket nálunk láthatni manapság, még csak nem is hasonlóak. Mi ezt is másképpen csináljuk.

Nem sejtettem például, hogy március langyos idusán, kényelmes dél-budai otthonomból közel másfél órámba kerül, mire eljutok a Zeneakadémiára. S azt sem, hogy a nemzeti ünnep alkalmából a 4–6-os villamosok helyett villamospótló autóbuszok közlekednek majd a körúton. Azazhogy mégsem közlekednek, ez hamar kiderül a megállóban gyülekező, lassan százfősre duzzadó tömeg egyre türelmetlenebbnek tetsző zúgolódásából. (Ritka eset, hogy aznap este nem én szidalmazom leghangosabban a székesfőváros tömegközlekedéséért felelős társaságot, de hát nem lehetünk mindenben elsők.)

Jó, jó, értem én a BKV aggodalmát, hogy a Blaha Lujza téren álló nap ülésező nemzetgyűlésből kivált „márciusi ifjak” emelkedett hangulatukban esetleg kárt ejtenek az újdonatúj Combinókban. Úgy hallom, az önjelölt szabadságharcosok így gyalogosan voltak kénytelenek hazatérni, s jobb híján a nagykörút méla csendjébe hasították csattanós rigmusaikat a szabadság szelétől ittasultan, miközben nem csak törkölyös leheletükkel próbálták új életre segíteni a forradalom százhatvan éve ki nem hunyó lángját.

Hosszas várakozás után kényszerültem kerülőútra tehát, s a 47–49-es pótlóval indultam a Deák térnek, hogy a gyéren világított Király utcán közelítsem meg az Akadémiát. Ekkor már konstatáltam, Leonidas Kavakos és Perényi Miklós művészetét ma aligha élvezhetem. A buzgó szerveknek hála, az Erzsébet hídra is csak egy írásos kérvény gondos elbírálása után gurulhattunk fel, onnan lehajtva pedig egy másik népes osztálytalálkozó nyomainak eltakarítása lassította utunkat. Nem lep meg, hogy több piros-kék villogót regisztrálok, mint Árpádsávos kokárdát. „Bolond rendszer, de van benne beszéd” – torzítom magamban Hamlet szavait, s azt is jól tudom, „rohadt az államgépben valami” – no de akkor is.

Így esett, hogy a Brahms Kettősversenyt egyszerűen lekéstem. (Igaz, nem sokkal, a szünet előtt még időm is lett volna kiugrani az Oktogonhoz egy Molotov-koktélra.) Ám, hogy miféle előadás lehetett, csak a kiszűrődő lelkes tapsból, s a teremből a büfé felé siető közönség derűt sugárzó arcáról próbálom olvasni, több-kevesebb sikerrel.

Strauss Hősi életét viszont teljes egészében végighallgathattam, melyről örömest beszámolok. Az est dirigense, Pinchas Steinberg régóta szívesen látott vendég a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Legutóbb Sosztakovics V. szimfóniájának feszes és összeszedett előadásával győzött meg illetékessége felől. Képességeit és alkalmasságát most talán még inkább bizonyította: nagyszerű Hősi életet vezényelt. Mert optimistán csengő, energikus előadás volt a Fesztiválzenekaré – majd’ azt írtam: tetterős –, kifejezetten jó hangszeres teljesítményekkel.

Ki kell emelnem a koncertmestert, Major Tamást, aki tiszta és koncentrált szólójával szerzett maradandó pillanatokat az estén. Külön dicséretet követel továbbá a kürtszekció, akik felkészültségükkel és odaadásukkal imponálva festették fel szinte a tökélyt ostromolva e nagyszabású szimfonikus hanghegy heroikus karakterét, valamint a csellók, kik nem lanyhuló intenzitással zúgtak már-már feltartóztathatatlanul. Steinberg vezénylése kulturált és takarékos volt mindvégig. Láthatóan kiválóan ismeri a darabot, és, ami külön megjegyzendő, bízik a zenészeiben, hagyja a zenekart játszani, sosem visszafogva vagy megszakítva az együttes meg-megszaladó lendületét.

Az este végén azért elgondolkodom: vajon van-e a mai naphoz kevésbé illő muzsika, mint az önzetlenség héroszát nagyzenekari pompával megéneklő szerzemény, miközben a jelen szájhősei, a nemzet himpellérei a kukagyújtogatásban és a telefonfülkék darabolásában találják meg hibbant forradalmi vízióik és saját kurta létük esszenciáját?