Emberek közt (A BFZ és Richard Goode)

2005. május 15.
Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Richard Goode - zongora
Vez.: Fischer Iván

BEETHOVEN: VIII. szimfónia
B-dúr zongoraverseny, op. 19
VII. szimfónia

\"Értsék meg kérem, az elvtársnő is csak emberből van!\" Valahogy így hangzott a mentegetőzés - már ahol egyáltalán előfordult ilyesmi - a létező szocializmusban, vagy az annak látszó világban.

Hogy egészen őszinte legyek, egyáltalán nem voltam elragadtatva a Fesztiválzenekar szombat esti hangversenyének első számától. Beethoven VIII. szimfóniája - a páros számúak közül talán a legsvungosabb - több mint vegyes előadásban került terítékre. A negatív élményért elsősorban a hihetetlenül indiszponált prímszólam volt a felelős. Csak ültem, és nem hittem a fülemnek. Ilyen is megtörténhet? Pontatlanságok tömege, lötyögés, szétesés. Félreértés ne essék, a vonóskar még ilyen állapotban is jobban szólt, mint sok \"első osztályú\" zenekaré, de én nem tehetek mást, a produkciót kénytelen vagyok önmagukhoz, a már elért eredményekhez, átlagon felüli teljesítményeikhez mérni.

A hibák a zenészeket is megzavarták, s ettől nagyobb lett a feszültség, az akarás. Ez aztán lassanként meg is hozta a gyümölcsét, viszont elveszett a zenélés öröme. Maradt a koncentrált figyelem, a munkaszagú, kissé fáradt előadás. Paradox módon, éppen ettől vált számomra szimpatikussá a csapat. Ugyanis egész egyszerűen emberekből áll. És ezt sohasem szabad elfeledni.

Ezen a hangversenyen hallottam először az újdonságként bemutatkozó natúrkürtöket. Engem hidegen hagynak a zenetörténeti teóriák, az autentikusnak vagy éppen historikusnak nyilvánított előadásmódok, s csak a hangzó végeredmény érdekel. Nos, ez a végeredmény nem igazán győzött meg. Az, hogy a tonika, szubdomináns, domináns alaphangokat milyen hangszínen fújják, számomra nagyjából mellékes, de ha egy hírhedten nehéz szóló állásban (Menüett tétel; trió) izgulnom kell az előadókért, azt már nem szeretem.

Richard Goode zongorázásához egyszer már volt szerencsém. Akkor Bartók harmadikját játszotta, számomra kevéssé érdekesen. Most Beethoven ifjúkori, bécsi bemutatkozó versenyművének szólistájaként lépett színpadra. Az első futamok kissé még kopogtak, s a zenekar is túlságosan háttérbe került, de amikor az első tétel váratlan Desz-dúr témáját elkezdte, el kellett ismernem, hogy nem akármilyen zongoristával állunk szemben. Az addigi fakó zongorahang testet kapott, kigömbölyödött, életre kelt. Ettől kezdve övé volt a pálya. Lírai második tétel, és könnyed, de ízlésem szerint kissé könnyű harmadik tétel követte. Goode a Kongresszusi Központban is Bachot játszott ráadásnak, s most is ezt tette. Érzékien, féltéssel, de biztos kézzel. Ahogy egy angyalt simogat az ember. Gyönyörű volt.

Nem tagadom, a Hetedik a kedvencem. Szinte bármikor képes vagyok meghallgatni, bár egyszer még majd megkérdezem a szerzőt, hogy miért kellett a Scherzo trióját szó szerint megismételni. Nos, a szimfóniára már a trombitások is rákészültek, hosszú, natúr A-trombitáikkal messziről felhívták magukra a figyelmet. A lassú bevezető nem volt egészen zökkenőmentes. A tizenhatod vonós skálák záró hangja nem minden esetben esett egybe a fúvósok, illetve a timpani belépésével, de a fuvola-oboa kettős átvezetése a Vivace főtémába már könnyed természetességgel pergett. Harapós jókedv, vérbő mulatság hangulatát árasztotta a tétel.

Meglepetést okozott a második tétel előadása. Fischer Iván ugyanis komolyan vette a partitúra piano-pianisszimó váltásait a 2-19., vagy a 27-43. ütemekben. Szép volt az építkezés, az állandó, megállíthatatlannak tűnő fokozás, de ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a fugató tempóingadozásai mellett.

És itt ki kell térnünk az egész este hangélményét meghatározó ültetési rendre. E sorok írója, tőle szokatlan módon öt sorra a zenekartól, középtől néhány széknyire jobbra, úgyis mondhatnám, a karmester jobb kezének vonalában ült. A hagyományos zenekari felállásban itt a cselló szólam foglal helyet, ami nem is baj, hiszen hangszerük maguk elé \"néz\", így a hang is akadálytalanul áradhat előre, illetve a nézőtér felé. Az úgynevezett \"operás\" ültetésben ők helyet cserélnek a második hegedűvel, akik a hangszertartás sajátságai miatt az orgonaülésnek játsszanak. Ilyen távolságból ez már állandó hangerő- és hangszín-kiegyenlítetlenséget okozhat. Különösen zavaróan hatott a zongoraversenyben, ahol a helyhiány, illetve a karmesteri szemkontaktus okán a szólam egy része a hangszer takarásába került, de hiányérzetet okozott minden egynemű vonósállásnál is.

Remek Scherzo és ha nem is felszabadult, de felszabadulni akaró finálé zárta a hangversenyt. Egészét tekintve a Fesztiválzenekar ma este is győzött, de ezt a győzelmet nem adták könnyen. Apró vereségek, küzdelmes pillanatok tarkították az útját.